Anulat

Élt 12 évet. Ez kerülhetne a Margit körúti Custos-Zöld könyvesbolt és antikvárium képzeletbeli fejfájára. A határon túli könyvkiadók magyarországi terjesztését az országban egyedüliként felkaroló budapesti vállalkozás ugyanis tönkrement, Zöld Ferenc heteken belül örökre lehúzhatja könyvesboltja rolóját. Úgy látszik, munkájára sem a kerületnek, sem a fővárosnak, sem az országnak nincs szüksége. Vevői egyre fogytak, támogatást sehonnan sem kapott. A válság pedig padlóra küldte.

Mintha ma sokkal hatékonyabban működne a cenzúra és öncenzúra, mint huszonöt évvel ezelőtt. Csak most nem a szerzőket és a kiadókat köti gúzsba a pártbizottság, nem a művek megírása és kiadása a tilos,
hanem a befogadói oldal csukta be kapuit.

Öles felirat hirdeti a legtöbb üzleten a Margit körút híd felőli részén, hogy a bérleti jog eladó, átadó. Végkiárusítás, 25–50 százalékos árengedmény, tessék, csak tessék. Megszűnik sok-sok kicsi, éveken keresztül vegetáló boltocska, bezár a kalapos, a trafik, a régiségbolt, a virágszalon – amelyek már a híd felújítása előtt is csak tengődtek. A hídfő közelében lévő, sok évtizede működő fodrászat mesterei szerint vállalkozásuk bevétele a járműforgalom elviselhetetlen növekedésével egyenes arányban esett, hiszen a borzalmas zaj és benzingőz miatt a gyalogosok, ha tehetik, inkább más utat választanak maguknak, aki meg autóval jönne hozzájuk, az a közelben nemigen talál parkolóhelyet. Húsz éve még hatan csattogtatták az ollójukat, s a vendégek türelmesen várakoztak sorukra. Most két fodrász álldogál sokszor fél napig munka nélkül. Az emberek pénze kevés, inkább otthon kurtíttatják meg fürtjeiket; az üzletek bérleti díja megfizethetetlenül magas, az iparűzési adó pedig még azt a kevés hasznot is elviszi, amely esetenként összejönne.
Pedig szinte valamennyi üzlet évtizedek óta „bevezetett”, valaha törzsvásárlóik voltak, akik messze földről zarándokoltak ide valamilyen portékáért vagy szolgáltatásért. Zöld Ferenc 1997-ben nyitott könyvesboltjának is megvan az előzménye: vezetője az ország egyik legtapasztaltabb könyves szakembere, s a most bezáró üzlet helyén már az ötvenes években is könyvesbolt működött. A Petőfi, amelynek régi neonreklámja ma is ott árválkodik a közelmúltban felújított ház homlokzatán.
A könyvesbolt helyzete a többi kis bolténál is rosszabb: a nyomtatott művek eladásának a gazdasági válság és a hídfelújítás miatti forgalomkorlátozás mellett nem kedvezett az elmúlt húsz év oktatáspolitikája, adórendszere, sőt az informatikai robbanás, a „torrent és warez”-világ sem. A helyzet menthetetlennek látszik. A tulajdonos már a nyár közepén elbocsátani kényszerült a bolt alkalmazottait, akikkel hosszú évek óta probléma nélkül dolgozott együtt. A leépülés az elmúlt években folyamatos volt. A hajdan virágzó és forgalmas könyvesboltba az utóbbi időben egyre kevesebb vevő tért be, a tavalyi év forgalma csupán töredéke volt az öt évvel ezelőttinek. Pedig évek óta számtalan író-olvasó találkozónak is helyet adott a Custos-Zöld: Kányádi Sándor és Sütő András dedikációja miatt gyűltek össze hatalmas tömegek, az üzletbe még belépni is alig lehetett. Nehéz lenne megmondani, pontosan mi az oka, de a könyvesbolt pénztárkönyvével világosan igazolható tény, hogy az utóbbi nyolc évben drasztikusan csökkent a határon túli irodalom iránti érdeklődés. A jelenség azért ijesztő, mert úgy tűnik, mintha az olvasók ízlése a mindenkori hatalom nemzet- és kultúrpolitikai direktívái által közvetlenül és már rövid távon is vezérelhető lenne…
A boltbezárást megelőzően félig üres polcok között téblábolnak a vevők. A látvány szívszorító. A falon még ott árválkodnak dekorációként a magyar irodalom klasszikusainak képei, a polcok fölött a feliratok: „vallásfilozófia, pszichológia, történelem” hirdetik a könyvek szakrendjét, de maguk a művek már nagy összevisszaságban várják sorsuk beteljesedését. A legtöbben határozott vásárlási szándékkal érkeznek, ajándéknakvalót keresnek olcsón, gyermekkönyveket, kötelező irodalmat az unokáknak. Mások kényelmesen, ráérősen válogatnak az új és antikvár könyveket egyaránt tartalmazó maradék kötetek között. Az egyik fal üresen árválkodik, innen már a polcot is eladták. „Várom a végrehajtókat” – mondja a tulajdonos keserűen. A novemberi hidegben fűtésre nem telik, a kihűlt falak között romos széken kucorogva, elnyűtt pulóverében várja utolsó vásárlóit az ország talán legnagyobb szakmai múlttal rendelkező könyvkereskedője.
Zöld Ferencnek nem csupán kereskedelmi tapasztalata van, hiszen irányította a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülését, az Akadémiai Kiadót, volt antikvárius és kultúraszervező. Életének legnagyobb hatású tette talán ez utóbbi: évtizedeken keresztül megszállottként igyekezett lebontani a térségben emelt mesterséges határokat, felépíteni a hazát a magasban. Erdélybe, Kárpátaljára, a Felvidékre és a Délvidékre vitt könyveket az anyaországból, illetve hozott az itt élőknek a kinti könyvkiadás terméséből. Az Akadémiai Kiadó vezetőjeként könyvesboltot nyitott Csíkszeredában és Dunaszerdahelyen; se szeri, se száma az általa szervezett határon túli „könyvvásároknak”, ahol az érdeklődők nem csupán a hazai termés legjavával találkozhattak, hanem a művek szerzőivel és a legjelesebb előadóművészekkel is.
Most úgy látszik, az ilyesfajta határbontogatásra a szép új világban nincs szükség. Más volt még a helyzet 1997-ben: amikor megnyitotta könyvesboltját, egész addigi szakmai munkája és az üzlettel kapcsolatos tervei elismeréseként a boltavatón felvonult a kulturális élet színe-java Sinkovits Imrétől Hubay Miklósig, Lászlóffy Aladártól Pomogáts Béláig és Gion Nándorig.
Majd következtek az író-olvasó találkozók, a magyar irodalom számtalan határon belüli, de főként túli legjobbjai jöttek el a Margit körúti boltba; tizenkét év alatt megfordult itt Sütő András, Kányádi Sándor, Kovács András Ferenc, Nemeskürty István, Bordás Győző. Ám az érdeklődés egy idő múlva csökkenni kezdett, a vásárlók elmaradoztak, a bolt a tönk szélére került. Mára menthetetlen. Ülünk a kifosztott könyvesbolt hátsó, „szolgálati helyiségében”, ahol levált csempék mutatják az évek óta szükséges felújítás kényszerű elmaradását, és beszélgetünk az üzletről, Zöld Ferenc életéről és az ország sorsáról.
– Az én szomorúságom nemcsak abból fakad – mondja Zöld Ferenc –, hogy pályám ilyen keserves fordulattal ér véget, hanem abból is, hogy egész életem során – akármilyen nagy szavak is ezek – nemcsak saját sorsomat néztem, hanem a nemzetét is. Őszintén úgy érzem, hogy lejtőre kerültünk valamennyien, és kérdéses, hogy ki lehet-e még törni ebből az állapotból. Igen, természetesen sajnálom a családomat, magamat is, hiszen tönkrementem, fájdalommal nézem a könyvszakmára leselkedő végveszélyt, amelyik engem már elkaszált, de úgy érzem, hogy ennél sokkal nagyobb a probléma: az országot lerabolták, ellopták, eladósították, megnyomorították. Mindez mára már közhely, de én ezt testileg-lelkileg megélem. Az emlékezetes 2004. december 5. számomra második Trianon, amelybe fizikailag is belebetegedtem. Úgy érzem, személyes sorsom kis tükre a nemzet helyzetének – mondja Zöld Ferenc, és hosszasan nézi cigarettája parazsát. A környezet is elszomorító, a kis szobácska minden apró részlete a pusztulás jegyeit viseli magán. Amikor évekkel ezelőtt először jártam itt, hasonló kép fogadott, ugyanígy felújításra szorult a helyiség, ám a látvány kevésbé volt vigasztalan, hiszen volt remény arra, hogy a bolt fellendülésével a tulajdonosnak sikerül továbblépnie, gyarapodnia.
– De hogyan jutottunk idáig? – kérdezem. – Hiszen a hatvanas-hetvenes években aligha volt könynyebb a nemzet határokon átívelő egységének gondolatát képviselni, mint manapság.
– Könnyebb nem volt, csak talán a remény élt elevenebben, hogy az ország megszállásának végével minden visszazökkenhet a normális kerékvágásba. Az én nemzedékem keserű élettapasztalatra tett szert: ha a háború végéről nem is nagyon van emlékünk, az ötvenes évekről és 1956-ról már nagyon is. Én érettségi után, 1961-ben álltam munkába egy győri antikváriumban, ugyanis származásom miatt nem vettek föl az egyetemre. Azt is mondhatnám, hogy legalulról kezdtem a pályát, cipeltem könyveket és takarítottam, majd elindultam a szamárlétrán felfelé – meséli Zöld Ferenc.
Most pedig, 2009 végére mintha visszahanyatlott volna a kezdetekhez. Alkalmazott hiányában minden munkát, a bolt felszámolásának utolsó, keserves simításait saját maga végzi feleségével, lassan, apránként, ahogyan ereje engedi.
– Az egyetemet végül csak estin hagyták elvégeznem – folytatja a visszaemlékezést –, de utána Győrből Budapestre kerültem, és a minisztérium kiadói főigazgatóságán kaptam munkát. 1977-ben az ország huszonhárom könyvkiadója egyhangúlag megválasztott a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése igazgatójának. A hetvenes-nyolcvanas évek világa a határok folyamatos megtapasztalása volt: azt kerestük, meddig lehet elmenni, mi az, amit a kultúrpolitika még elfogad.
– Paradox módon – vetem közbe – mintha a késő Kádár-kor kulturális élete sokkal pezsgőbb és értékorientáltabb lett volna, mint napjainké.
– Ez lehet, hogy így volt – válaszolja Zöld Ferenc –, hisz a korlátok miatt mindig a legjobbra, a legértékesebbre kényszerültünk koncentrálni, akár hazai szerzőkről volt szó, akár a világirodalom képviselőiről. Máig büszke vagyok arra, hogy 1986-ban részt vehettem Hrapka Tibor dunaszerdahelyi fotográfus Bohumil Hrabal-portréiból az Eötvös-klubban rendezett kiállításának szervezésében, amelynek megnyitására meghívtuk magát Hrabalt is. El is fogadta a felkérést, csupán egyetlen kikötése volt: Mészöly Miklós nyissa meg a kiállítást. Ezt persze nem volt egyszerű elintézni, hiszen Mészöly legföljebb a kultúrpolitika „megtűrt” kategóriájába tartozott, végül azonban sikerült, és izgatottan vártuk az illusztris vendéget, aki azonban késlekedett. Egyre idegesebben néztem az órámra, és végül kiderült, hogy Hrabal a kapunál őgyelgett, nagyon egyszerű ruházatban, és senki nem gondolta volna, hogy ő a világhírű író, ezért nem is kalauzolták beljebb. Szerencsésen megtartottuk a megnyitót, elmondta Mészöly is, ő is a beszédét, amelyet azzal zárt, hogy végezetül szeretettel meghív mindenkit egy sörre a szomszédos vendéglőbe…
– Ez maga is hrabali történet; hétköznapi élet alulnézetből – vetem közbe. Van valami végtelenül anakronisztikus vagy inkább valószerűtlen ebben a diskurzusban: az irodalmi és művészeti élet csúcsairól beszélünk, megkérdőjelezhetetlen szellemi minőségeket idézünk meg, nagy alkotók remekműveit, amelyek a térség erőszakos politikai hegemóniája ellenére és ellenében jöttek létre, sokszor rengeteg nyomorúság, tiltás és üldöztetés közepette; miközben itt ülünk a szabad világban kialakult új nyomorúságban, amely külsőségeiben kísértetiesen hasonlít az 1989 előttire. Mintha ma sokkal hatékonyabban működne a cenzúra és öncenzúra, mint huszonöt évvel ezelőtt. Csak most nem a szerzőket és a kiadókat köti gúzsba a pártbizottság, nem a művek megírása és kiadása a tilos, hanem a befogadói oldal csukta be kapuit; az érdeklődés szűkült be. Zöld Ferenc pályája során szenvedhette a korlátozás mindkét fajtáját. Most a könyvesbolt látogatói maradtak el, talán nem kis mértékben a közízlést rendkívül hatékonyan befolyásoló tömegmédia hatására; ám korábban megtapasztalhatta a pártirányítás közvetlen tiltásait is. Nem minden közönségtalálkozó zajlott olyan egyszerűen, mint a Hrabal tiszteletére szervezett…
– A rendszer az állandó ellenőrzésen és megfélemlítésen alapult; a legfájdalmasabb talán az, hogy hajdani működtetői mai életünkben is meghatározó potentátok maradtak mind a politikában, mind a gazdaságban – folytatja Zöld Ferenc pályája emlékezetét. – Amikor a világhírű lengyel írót, újságírót, Ryszard Kapuscinskit hívtuk meg, súlyos összeütközésbe kerültem a hatalom képviselőivel. Kapuscinski ugyanis azt akarta, hogy Csoóri Sándor vezesse be az estet. Csoórit éppen szilenciumra ítélte a hatalom, így ezt sem volt könnyű elérni, de még nagyobb bonyodalmat okozott, hogy szövegébe beleírt egy mondatot, amelyben ugyan nem szerepelt a „Katyn” szó, de akinek csak egy kis történeti ismerete is volt, tudta, hogy az erre vonatkozik. Ezt a kényes mondatot maga Lendvai Ildikó akarta kihúzatni az MSZMP agitprop osztályáról. Erre azonban nem voltam hajlandó, hiszen a szöveg nem az enyém. Mondtam, hogy megkérdezem a szerzőt, hozzájárul-e a változtatáshoz. Csoóri végül átírta a mondatot, azt mondta: eddig megyek el, tovább nem. Knopp Andrásnak, az MSZMP-kb kulturális ügyekkel foglalkozó osztályvezetőjének azonban még ez sem tetszett, felhívott, kiabált velem, és kegyetlenül megalázott. Az én habitusom olyan, hogy csak nevetni tudok a pöffeszkedő hatalmi gőgön. Itt is ez történt, és talán ez bőszítette fel. Elmondtam neki, hogy Kapuscinski ragaszkodik Csoórihoz, ha tehát nem tetszik az inkriminált mondat, akkor nem jön el. Ezt viszont már nem lehetett megtenni, mivel a rendezvénynek híre ment talán még országhatáron kívül is. Így aztán a hivatal kénytelen volt visszavonulót fújni, kényszerűen elfogadták Csoóri írását annak ellenére, hogy az agitprop osztály Csoóri nevére azonnal ugrott. Eltiltották a megjelenéstől, minden eszközzel igyekeztek ellehetetleníteni, egész sereg ember figyelte állandóan, de ebben az esetben nem volt más választásuk, mint beletörődni a megváltoztathatatlanba.
Így zajlott egy találkozó itthon, és persze mi még jobban álltunk szabadság tekintetében – legalábbis a szomszédos szocialista országokhoz képest. De el lehet képzelni, hogy ha ilyen problematikus volt egy-egy kulturális rendezvény megszervezése a legvidámabb barakkban, mekkora gondot jelenthetett egy-egy határon túli könyvvásárt, valójában álcázott magyar irodalmi estet megrendezni a határokon kívül rekedt magyaroknak. Zöld Ferenc a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének vezetőjeként erre is vállalkozott. A kádári hatalom lemondott a határon túli magyarokról, és az országból kirekesztettek az utódállamok helyi kommunista pártvezetése számára csak tehertételt jelentettek. Egy nyugaton szocializálódott ember valószínűleg elképzelni sem tudja, milyen a nemzeti kisebbségi lét a diktatúrában. De éppen a hatalom embertelen szorítása miatt hihetetlen igény volt a magyar kultúrára a hetvenes években. Ahogyan ezekről a rendezvényekről beszélgetünk a végnapjait élő könyvesbolt hideg kis szobácskájában, Zöld Ferencet ma is elragadja a hév.
– A Felvidéken, Dunaszerdahelyen, a Délvidéken, Kárpátalján rendszeresen tartottunk könyvkiállítást, amelyekre Illyés Gyula, Mészöly Miklós, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Lőrincze Lajos, Dévai Nagy Kamilla, Jókai Anna is eljött, s ahol Sinkovits Imre és Dunai Tamás szavalt a közönségnek – emlékezik vissza. – Dunaszerdahelyen annyian préselődtek be a terembe, hogy a tűzoltóság be akarta tiltani a rendezvényt. Ültek a földön, a lépcsőkön, mindenütt. De amikor Sinkovits előadásában elhangzott az Egy mondat a zsarnokságról, pisszenést sem lehetett hallani. Mindenki tudta, miről van szó, vibrált a levegő.
– Erdély miért maradt ki a kulturális misszió célterületei közül? – kérdezem.
– Nem maradt ki, csak sajnos a hetvenes években kitiltottak Romániából – válaszolja kezét széttárva, mutatva, hogy nem tehet a különleges megtiszteltetésről. – Nem dicsekvésképpen mondom, de előkelő társaságban voltam a tiltólistán; az első húsz között szerepeltem Illyéssel, Csoórival együtt. Egyébként magánúton voltam Erdélyben, már hazafelé tartottunk, és négy óra körül érkeztünk a borsi határátkelőhöz. Félreállítottak, és szinte szétszedték a Trabantomat. Keresték, mibe lehetne belekötni. Három gyermekem is velem volt, a legkisebb hároméves, nehezen bírták a várakozást. Végül néhány kis fenyőfacsemetét találtak nálunk, és ránk fogták, hogy rongáljuk a román erdőket. Odajött hozzánk egy ezredes, akit megpróbáltam megvesztegetni 20 dollárral és 40 márkával. De ez nem volt elég, azt mondták, nagyobb hal vagyok én ennél az öszszegnél, többet kértek. Közben láttam, hogy a túloldalon a magyar határőrök aggódnak értünk, hiszen nem lehetett tudni, hogy milyen eljárást akarnak lefolytatni ellenünk. Másnap hajnali hatig várakoztattak, majd közölték, hogy ahol csak megjelenek Romániában, politikai nyugtalanságot keltek, ezért hat évig nem léphetem át a határt. Beleütötték a magyar útlevelembe, hogy „anulat”, azaz érvénytelen.
Nagy úr volt egy szocialista határőr, szinte bármit megtehetett, ma már talán nem is emlékezünk a román vagy csehszlovák határ átlépésének hajdani izgalmaira. A határőröknél csak a titkosszolgálatok önkéntes és kényszerített jelentő emberei voltak rettegettebbek az egész szocialista táborban. Igaz, a helyzet e tekintetben sem volt minden országban egyforma, hiszen Erdélyben nem jelentett meglepetést a turistacsoportok mellé beszervezett, kötelezően helyi „idegenvezető” vagy az utcán újságot olvasgató, látszólag céltalanul, de mindig az ember mögött ődöngő járókelő: többé-kevésbé pontosan tudni lehetett, milyen hatalmas tömeg foglalkozik megfigyeléssel, jelentések írogatásával – míg Magyarországon inkább csak sejtettük, hogy egy-egy merészebb kijelentésről, találkozásról, beszélgetésről „mások” is tudhatnak. Zöld Ferenc mégis meglepődött, amikor a fordulat után megkérte egy csíkszeredai barátját, nézzen utána, mi lehet a róla szóló aktákban.
– Kiderült, hogy minden Erdélyben töltött percemről jelentést készítettek, minden lépésemet dokumentálták – mondja Zöld Ferenc még most is meglepetéssel a hangjában. – No persze itthon is megfigyeltek. A frankfurti könyvvásár volt igazgatója, Peter Weidhaas német nyelvű memoárjában négy-öt oldalt szentelt nekem, és itt leírta azt is, hogy kiket állítottak rám a hírszerzéstől. Nem éreztem és ma sem érzek haragot ezekkel az emberekkel szemben. De némelyikük köpönyegforgatása meglehetősen visszataszító. Volt egy rám állított erdélyi fiatalember, akinek ma már a fedőnevét is tudom, és aki ottani útjaimról írt jelentéseket. Később áttelepült Magyarországra, és eljött a könyvesboltomba, hogy könyveket adjon el. Kért, hogy segítsek rajta. Segítettem is, mert gyűlölet nincs a szívemben, csak megvetés azok iránt, akik ezt az országot zsákutcába vezették. Biztosan megfogták valamivel azt a szerencsétlent, akinek egész életét tönkretették. Kényszerítették, azért írogatott rólam jelentéseket.
Ez is a hetvenes-nyolcvanas évek magyar valóságának része. Az azonban már a kilencvenes éveké, amikor Zöld Ferenc az Akadémiai Kiadó igazgatójaként több erdélyi könyvesboltot is nyitott. Ez valamivel szebb emlék, mint a kiutasítás és a megfigyelés.
– Sajnos ezeket a könyvesboltokat és a csíkszeredai vegyes vállalatot az új holland tulajdonos mind leválasztotta rólunk. De azért Erdélyhez csakugyan szép emlékeim fűződnek, többek között életem talán legfelemelőbb élménye az 1989-es fordulat után. Székelyudvarhelyen rendeztünk magyar könyvkiállítást Ferenczi Ferenc és Sütő András részvételével – meséli. – Alig tudtam megszólalni a meghatottságtól, hiszen éveken keresztül be sem tehettem a lábamat Erdélybe, s a teremben most csak úgy sugárzott felém a szeretet. Ferenczi Ferenc bemutatott, majd Sütő András is olyan szépen beszélt rólam – érdemtelenül –, hogy elszorult a torkom. De a legmeghatóbb az volt, amikor az előadás után egy ismeretlen, kedves középkorú hölgy hozzám lépett, és azt mondta: köszönjük. Egy szál fehér rózsát nyomott a kezembe. Úgy éreztem, hogy ezért érdemes volt élni.
Zöld Ferenc a hosszú elbeszélés után még egyszer nagyot szív cigarettájából, aztán elnyomja a csikket a hamutálcán. A por és füst hideg keverékének illata a hetvenes évek reménytelenségét idézi, mint a csöpögő kis bojler, a hulló csempe és a málló festés a hol ebédlőként, hol irodaként, hol ruhatárként szolgáló aprócska helyiségben. Itt már nincs tovább, a következő tulajdonos majd átépítteti az egészet. A szolgálati helyiségből kilépve a felszámolásra ítélt könyvesbolt kopár eladóterébe jutunk. Az üres fal régi festésén kirajzolódik az éveken keresztül elébe állított könyvespolc körvonala. Itt néhány fokkal hidegebb van, mint a hátsó helyiségben; vastagabb ruha kell a novemberi hideg átvészeléséhez. De már nem sokáig, a boltnak vége. A megmaradt könyveket kárpátaljai és erdélyi könyvtárak kapják. Ha az adóhivatal hagy belőlük valamit. Hiszen a hivatalnak mindenkinél nagyobb szüksége van a magyar irodalom klasszikusaira. A határokon túl meg várhatnak még. Majd csak lesz még egy bolond, aki fontosnak tartja az ottani magyar irodalom megismertetését Magyarország olvasóival.