Vagy másfél évtizede, párizsi tudósító koromban meglátogatott egy ismerősöm a francia fővárosban. Az Alföld egyik városából érkezett, és ott még manapság sem tolonganak – esetleg a helyi kosárlabdaklubban – a színes bőrű külföldiek. Első kiruccanásunkkor azt vettem észre, hogy a metrón bámulja az elég szép számban jelen lévő afrikai, arab vagy ázsiai csoportokat, próbálja megfejteni beszédüket. Nem mondott semmit, csak kikerekedett szemmel figyelte őket. Majd hozzám fordult, és határozottan megjegyezte: „Ezek nem franciák.” Sajnos ellent kellett mondanom neki: „Valószínűleg azok.” Aztán hosszas fejtegetésbe bonyolódtam az itteni bevándorlási politikáról.
De vajon franciák-e azok, akik egy onnan több ezer kilométerre lejátszott Egyiptom–Algéria futballmeccs után a hét végén Marseille belvárosában törtek-zúztak, mert Algéria csapata – amelyhez nagyobb a kötődésük, mint a francia válogatotthoz – vereséget szenvedett? Miért tehetnek a franciák arról, hogy az algériai tizenegy bénázott a piramisok földjén? Ahelyett, hogy az ugyanaznap begyűjtött francia futballsikernek örültek volna, amelyet Írország ellen értek el, tömegével gyújtották fel az autókat, összecsaptak a rendőrökkel, sőt a régi kikötőben két kisebb hajót is lángba borítottak. Pedig a napokban járult hozzá a délfrancia város polgármesteri hivatala, hogy a marseille-i muzulmánok felépítsék Franciaország legnagyobb mecsetét.
Hogy a focipéldáknál maradjunk: vajon franciák voltak-e azok, akik – igaz, évekkel ezelőtt – a párizsi Stade de France-ban úgy túlharsogták a nemzeti himnuszt füttyel, üvöltéssel, hogy semmit sem lehetett hallani belőle? Vajon miért kellett lejátszania a francia válogatottnak „hazai” mérkőzését „idegen” környezetben, „idegen” drukkolókkal körülvéve? Vagy igaza van a hagyományosan szélsőséges jelzővel ellátott Nemzeti Frontnak, amely szerint ez nem is „francia” válogatott, hanem „Francia Afrika” tizenegye?
De ne higgyük, hogy ha nem a bevándorlók gyermekei közt kutatjuk a francia identitás jeleit, akkor jobb eredményre bukkanunk. Különböző tévéstábok megkértek az utcán találomra megállított, külsőleg nem a külvárosi divatot követő fehér bőrű fiatalokat, hogy énekeljék el a himnuszt. Nagy többségük jó, ha két sort tudott a Marseillaise-ből, utána elsomfordált. Ugyanez a helyzet a történelemre vonatkozó kérdésekkel, ezekre is alig akadt helyes találat, mint nálunk, amikor 1956-ot 1848 eseményeivel keverték.
Ennyire hatott az a politika, amely a nemzetköziséget hangsúlyozza, amely a hozzáigazodást sürgeti a nagy nemzetközi szervezetekhez, korszerű, követendő példának a gazdasági globalizációval együtt a nemzetekfölöttiséget tartja, és mindezt természetesen megfűszerezi a multikulturalitással? (És azt sugallja, hogy a nemzettudatot, ha egyáltalán létezik még, el kell rejteni, amennyire lehet, mint valami múltból itt ragadt kövületet.)
A párizsi jobbközép kormány most szakítani akar ezzel az önáltató, modernnek kikiáltott politikával. Nem akarjuk azt állítani, hogy a „mi a francia?” kérdés feldobása nem hordoz bizonyos választási megfontolásokat, hiszen Franciaországban alig négy hónap múlva lesznek a regionális megmérettetések. Valószínűleg van némi igazság abban is, hogy a kormány a nemzeti kérdés feszegetésével akar szavazókat a maga oldalára átcsábítani a szélsőjobboldal megszokott vadászterepéről. Mindettől függetlenül mégis szükség van a nemzeti identitás újszerű vizsgálatára, hiszen csak a vak nem látja, hogy mekkora a baj.
*
Az ellenzéki szocialisták azonban nem hajlandók részt venni a vitában, mondván, nekik sokkal fontosabb dolog a nemzeti érzés, az öntudat, mint azt a kormány olcsó trükkje sugallja. A párt vezetése felszólította híveit, ne vegyenek részt a helyi prefektúrák által szervezett találkozókon. Ilyenformán ugyancsak védtelenek lesznek a szocialisták azzal a váddal szemben, mely szerint úgy félnek ennek a kérdésnek a megvitatásától, mint ördög a tömjénfüsttől.
Nicolas Sarkozy múlt heti beszédében vette fel az ellenzék által elé dobott kesztyűt: „Az [önmeghatározásról való] lemondás révén úgy végezzük, hogy azt sem tudjuk, kik vagyunk. Magunkban szítjuk az öngyűlöletet, amellyel magunk előtt zárjuk be a jövő kapuit. Semmit sem lehet építeni az öngyűlöletre, a sajátjaink gyűlöletére, hazánk lenézésére. […] A veszélyes épp az, ha nem beszélünk erről, úgy teszünk, mintha minden jól menne.”
A Libération baloldali napilap főszerkesztője, Laurent Joffrin is arra biztatja az ellenzéket vezércikkében, hogy vegyen részt a vitában, fejtse ki nézetét, amely szerinte nyitottságról és toleranciáról szól.
A szocialista politikusok között egy asszony áll a vártán, a mostanában mindennek ellentmondó Ségolčne Royal, aki igenis szükségesnek látja a nemzeti kérdés megvitatását. Ő ugyanis már két és fél éve, elnökválasztási kampányában szakított a szocialisták olyan semmitmondó jelképeivel, mint az Internacionálé. A francia trikolórral bevont szószékről a Marseillaise hangzott fel. „Úgy érzem, hogy ez valóságos vita – jelentette ki a volt elnökaspiráns. – Elsőként tettem fel a kérdést a nemzetről, nemzeti azonosságtudatról: hova akarunk közösen menni, és egyáltalán miért állnak ki a franciák? Ez a vita számomra alapvető, és nem félelemmel közelítek hozzá. […] Úgy vélem, hogy valami súlyos gond van a francia nemzetet összekötő cementtel, viszszafordulást látok az egyenlőség elvében, a testvériség minden formájában, az emberi értékekben.”
Marine Le Pen (Jean-Marie Le Pen lánya), a Nemzeti Front elnökhelyettese a „mi a francia?”-kampány kezdetén azonnal bejelentette, hogy ők is létrehoznak egy hasonló tematikájú honlapot. „Mi igazi vitát folytatunk a nemzeti identitásról, ugyanis a minisztérium internetes honlapja nem lesz mentes a beavatkozásoktól” – jelentette ki Le Pen lánya. „Megvédjük színeinket!” felirattal megjelent egy Nemzeti Front-plakát, amelyen ökölbe szorított kéz markolja a trikolórt. Nehéz lesz elvenni tőle, de még szavazóikat sem engedik el, ezt sugallja a kép.
Lássuk, hogy miként szerveződik meg az egész nemzetet átfogó vita, amelybe természetesen beletartoznak a tengeren túli területek is. A bevándorlás- és nemzetiazonosság-ügyi minisztérium – ez a neve! – vezetője, Eric Besson hirdette meg a kampányt. A prefektusokat bízzák meg, hogy helyi szinten szervezzenek olyan találkozókat, amelyek témája a nemzeti identitás. Durván két hónapjuk van a kormányzat helyi képviselőinek arra, hogy lebonyolítsák a vitákat. Ehhez a minisztérium el is küldött egy „sorvezetőt”, amely kétszáz kérdést tartalmaz ebben a körben.
El kell-e énekelniük a fiataloknak a Marseillaise-t legalább egyszer egy évben? El kell-e keresztelni iskolai osztályokat kiemelkedő francia történelmi személyiségekről? Szerepeljen-e minden középületen a Francia Köztársaság felirat? Büszke-e ön a francia ipar, mezőgazdaság, kultúra teljesítményére, a francia életmódra, gasztronómiára? Tetszik-e önnek a táj, a környezet, amelyben él? Szükséges-e a bevándorlás, vagy csupán a francia nyitottság jele a külföldiekkel szemben? Mit kell tennie a bevándorlónak a sikeres integrációhoz? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre szeretnének választ kapni. Február első napjaiban rendezik a párizsi összegző megbeszélést.
Eközben a minisztérium által megnyitott internetes honlap hihetetlen népszerűségnek örvend. Először csak egy moderátort alkalmaztak, most húsz sem győzi a munkát: az első héten kétszázezer, de a következő hetekben is több mint százezer bejegyzés érkezett. Eric Besson miniszter állítja – akinek ígérete szerint minden üzenetet közölnek, és aki tagadta, hogy cenzúrát alkalmaznának –, egyszerűen nem győzik a munkát. Nyilván az interneten beérkezett álláspontoknak és a nyilvános vitákon elhangzottaknak is szerepelniük kell az összefoglalóban. Ennek egyes részei, amelyeket jelentős tömegek támogattak, feltehetőleg beépülnek majd a francia törvényekbe.
A nemzeti identitás rendkívül összetett kérdés, nyilvánvalóan nem létezhet rá egyféle definíció. Számtalan tudományt érint, kezdve a nyelvészettől a történelem, földrajz ismeretéig, az adott hely szépségének megítéléséig, az életforma elfogadásáig. A francia illetékesek főként arra várják az ötleteket, hogy miként lehetne megteremteni ott, ahol ez nincs meg. Hatóságilag, törvényi úton lehetetlen.
A hatvanas évektől kezdve valamit igencsak elszúrtak, amikor csupán arra összpontosítottak, hogy a vendégmunkásnak legyen szállása. Tovább nem vagy csak igen megkésve gondolkodtak. Nemcsak az „ősbevándorlónál”, hanem sok esetben még a gyermekei gyermekeinél sem tudták kialakítani a francia nemzettudatot, hogy hazájának érezze ezt az országot, és büszke legyen rá. Amint egy rapper tömören megfogalmazta a Le Monde napilapban: „Franciának lenni annyit tesz, mint Franciaországban élni, semmi több.” Ebből a véleményből látszik, hogy milyen távoli nézőpontokat kellene közös nevezőre hozni.
Mely értékekre hívta fel a figyelmet az államfő a múlt héten La Chapelle-en-Vercors-ban veteránok előtt elmondott beszédében? A szokatlanul kemény és őszinte megfogalmazásokat tartalmazó, háromnegyed órás beszédet számos megfigyelő a 2007-es választási kampányban Sarkozy részéről elhangzottakhoz hasonlította. „Franciaország különböző, de egy. A különbözőségek, az ellentétek és ellentmondások mögött ott van egy mély egység, a kultúránk. Az identitásunk egyszerre egyes számú és többes számú. Azonosságtudatunkban benne van a gondolat, a nyelv, az életöröm, a táj. Nincs egyetlen szabadgondolkodó sem, aki ne érezné magán a kereszténység örökségét, amely számos nyomot hagyott.” Sarkozy, akinek közismert katolikus kötődése, a francia állam világi jellegét hangsúlyozta, amely minden vallást tisztel.
„Ha nem tartjuk be egyetlen törvényét, egyetlen értékét sem, akkor hogyan akarunk részesülni abból, amit a köztársaság nyújt nekünk? – utalt az elnök a társadalombiztosításra, a munkanélküli-segélyre, az ingyenes oktatásra. – Franciaország olyan ország, ahol senkit sem kérnek meg, hogy felejtse el történelmét, kultúráját, viszont azoktól, akik sorsközösséget akarnak vállalni vele, azt kérik, hogy vállalják történelmét és kultúráját. Franciává válni azt jelenti, csatlakozni egy civilizációhoz, értékrendszerhez, erkölcshöz.”
Nemcsak az interneten jelentős az érdeklődés a kérdés megvitatása iránt; szinte minden újság rendszeresen közli a neves kutatók, egyetemi tanárok, de még politikusok véleményét is. Sokan – bár nem tartoznak az ellenzékhez – mégis elvetik a „mi a francia?” kérdés megvitatását. Először is a liberális elit nem rokonszenvezik a nemzetiidentitás-ügyi minisztériummal (amelynek neve – valljuk be – elég orwellien hangzik). A liberálisok szerint az állam felállított egy hivatalt, amely majd meghatározza, hogy ez a nemzeti azonosság része, ez pedig nem az. Ezt egy lépés választja el attól, hogy erővel betartassák azokat a szabályokat, amelyek „jók a nemzeti öntudatnak”. Direktíva a nemzeti identitásról. A múlt században ezt hívták diktatúrának, amelynek képét a kérdés puszta felvetését látva többen is felidézik.
Természetesen itt nem erről van szó. Kikérik, nem pedig felülről határozzák meg azokat az értékeket, amelyeket jó volna, ha egy nemzet nagy része magáénak vallana. Másrészt viszont számos véleményformálót zavar a vitát levezénylő személy. Eric Besson miniszter egyike azoknak, akik a nyitás politikájának eredményeként „balról” jöttek a kormányba. Tizenegy éves szocialista párttagságát gyorsan feledve, a damaszkuszi út megtételének hatására mára – egyesek szerint – a legjobboldalibb tagja a kabinetnek. Sarkozyvel és kormányfőjével, Fillonnal is túl gyorsan barátságot kötött. „Franciának lenni annyit tesz – fogalmazta meg egy internetes véleményalkotó –, mint megpróbálni megosztani az állampolgárságomat Besson miniszterrel, akinek egyetlen nézetével sem értek egyet.”
Ha már a nemzeti identitás kérdését feszegetik – mint azt több internetes érdeklődő tudakolta –, akkor miért nem az oktatási és a kulturális tárca szervezésében bonyolítják le a vitát? Az oktatási miniszter azonnal válaszolt: lesz az iskolákban is ilyen óra.
Ám az elnök sem mentes a bírálatoktól. Miközben az államfő a francia értékekről tart előadást, blogbejegyzéseikben sokan elég kíméletlenül felvetik Sarkozy származását. A nemzeti helyett inkább vizsgáljuk meg az elnök identitását, javasolják néhányan, felhánytorgatva neki magyar és görög őseit, egyik részről katolikus, másik részről zsidó felmenőit. Vajon Sárközy de Nagy-Bocsa (ilyen helyes magyarsággal ritkán olvasható francia lapokban!) mitől ismeri ilyen kiválóan a „mély Franciaország” vágyait, azonosságtudatát, érzéseit, amikor mindebből neveltetése folytán kimaradt, és utána Párizs leggazdagabb kerületének polgármestere lett? – tudakolják, választ sem várva kérdésükre a blogírók. „Franciaország szabad ország – megint az elnököt idézve, igaz, nem egészen erre vonatkoztatva mondta, de ezt is érinti: – Voltaire és Victor Hugo hazájában mindenki szabadon gondolkodhat.”
Ez is olyan eleme a nemzeti identitásnak, amelyet maradéktalanul el lehet fogadni.
