Szürke egerek

Az erős Európáról álmodók titkon mindig is reménykedtek abban, hogy Henry Kissinger elé még életében letehetik azt a bizonyos telefonszámot. S bizakodásukat csak táplálta, hogy az Európai Unió elhúzódó agóniájából felébredve a lisszaboni szerződéssel ebbe az irányba indult el. Aztán ötévi vajúdás után a hegyek egeret szültek. Két szürke kis egeret. Távol álljon tőlünk, hogy megbántsuk Herman Van Rompuyt vagy Catherine Ashtont, José Manuel Barrosóval kiegészülve azonban korántsem erről a trojkáról álmodtak az Európát az új világrend egyik pólusaként elképzelők. Egyikük sem nagy formátumú politikus, híján vannak a nemzetközi tapasztalatnak, s hiányzik belőlük a karizma is. Ahogy a The Guardian fogalmaz, egyikük neve hallatán sem áll meg a forgalom még Brüsszelben sem, Washingtontól Moszkván át Pekingig pedig elképedve vakarják a fejüket e két ismeretlen alak felbukkanása láttán.
E két klasszikusan konszenzuskereső, súlytalan figurától azonban aligha kell majd tartania a nagyoknak, Berlinnek és Párizsnak. A fél lábbal és fél szívvel az unióban lévő britek egyértelmű sikerként könyvelhetik el, azért számolnak velük, a kisebbek pedig a belga elnök révén megmagyarázhatják maguknak, hogy azért ők is számítanak. Mindenki örülhet. A legrosszabbat sikerült elkerülni. A tagországok vezetői szinte kivétel nélkül elégedettek, csak az EU nem lett szerethetőbb. S ami ennél fontosabb, hatékonyabban működő. A legnagyobb baj az, hogy az Európai Unió újabb esélyt szalasztott el. Nem lépett előre, pontosabban nem akkorát, mint amire szükség lenne. Pedig a lisszaboni szerződéssel megindult folyamat erre megadná a lehetőséget. Egy-egy pillanatra már úgy látszott, hogy az EU képes lesz átlépni saját árnyékát. Annak ellenére, hogy a kompromisszumok hálójába belegabalyodva a kezdeti célokhoz képest végül csak egy kasztrált iromány született. Tovább rontott a helyzeten az elhúzódó ratifikációs folyamat. Egyesek eleve olvasatlanul szavazták meg a szerződést, mások piaci kofákhoz hasonlító alkudozásba kezdtek, mire rábólintottak, megint mások pedig csak lábjegyzetekkel ellátva adták rá áldásukat. De még ezen is sokan túltették volna magukat a későbbi eredmény érdekében.
A fő tisztviselők kiválasztását nézve azonban aligha lehetnek illúzióink. A kiválasztás menete az unió legrosszabb hagyományait idézte, a végeredmény pedig egyenesen lesújtó. A már megszokott német–francia összejátszással kiválasztott Rompuy akár még jól is muzsikálhat, hiszen a flamand–vallon szembenállásban bizonyította, hogy képes keményen kiállni saját közössége érdekeiért, állítólag jól tárgyal, s otthon van a színfalak mögötti intrikákban is. Szóval, ahogy mondják, lehetett volna rosszabb is. A politikai és nemi egyensúly biztosításának szellemében kiválasztott Ashton azonban eddigi pályafutása alapján aligha az a politikus, akinek a kezében jó helyen lesz az a bizonyos uniós telefon. Egyrészt nem ért a diplomáciához, másrészt a nagy kiegyensúlyozás és kárpótlás jegyében olyan ország képviselője ül e székben, amelynek soha nem állt érdekében az erős Európai Unió. Ahogy brüsszeli diplomaták fogalmaztak, a britek ki akarták üríteni ezt a posztot, és sikerült is nekik.
Így aztán miközben az Európai Unió szép lassan belehal a folyamatos alkukba, a politikai korrektségbe és a multikulturális tobzódásba, mi csalódottan álmodozhatunk tovább egy Helmut Kohlhoz hasonló, erős Európát vizionáló karizmatikus vezetőről, a globális súlyának megfelelő szerepet játszó unióról, Henry Kissinger pedig még alighanem sokáig várhat arra a bizonyos telefonszámra.