A mi Lipótmezőnk

Csöngetnek. Óvatosan lesek ki: vajon ki lehet az? A szomszéd? Valamelyik ismerősöm? Egy biztosítási ügynök? Egy kéregető szerencsétlen? Esetleg valamilyen őrült? Kis gyanakvás semmiképpen nem árt a mostani világban, nemrég rámolta ki az egyik szomszédomat két „önkormányzati” ember. Valamilyen „felmérés” miatt jöttek, aztán a stelázsin felejtett bukszával és egy ezüst nyaklánccal távoztak…
Újabban a félig gyógyított vagy éppen kezelés alatt lévő pszichés páciensektől kell félni leginkább. Amióta becsukták a Lipótmezőt, az emberbe hálni jár a biztonságérzet. Pécsett lövöldözés az orvosegyetemen, Salgótarjánban bozótvágó késsel kaszál le két szerelmest egy harmadik, a fővárosban egy gyilkos rendőr (nem sokkal korábban pszichológus látta) veti ki magát a második emeleti ablakon… A lakásokban, az utcán, a járműveken magukban motyogó, üveges tekintetű potenciális elmebetegek tesznek-vesznek.
Néha a bolondok házában érzi magát az ember. A felszámolt sárga házból, az OPNI-ból és máshonnét utcára került betegek, lelki sebesültek itt kószálnak közöttünk a mai magyar egészségügy legnagyobb dicsőségére. Horváth Ágnesék, Molnár Lajosék termékei…
Mit lehet tenni? Semmit. Félni, kettőre zárni kaput, ajtót, elereszteni a láncról a kutyát… Testőr? Rendőr? Minek? Olykor ők maguk is elkapják a kórt. Ez egy kezeletlen vagy legalábbis félrekezelt társadalom.
Kikukucskálok a kapun: csak a szomszéd csöngetett.