Íratlan parancs

Igaz, már mögöttünk az öt évvel ezelőtti nap szomorú évfordulója, az esemény igazából nincs teljesen átbeszélve. Bár többen ikszeltük be az igent, legyőztük a nemeket, a népszavazást mégis elveszítettük. Az érthetetlen érdektelenség, a közöny, az alacsony részvétel döntött, érvénytelen lett a voksolás.
Soha nem fogom megérteni azt, aki nem megy el szavazni. Évtizedeken, évszázadokon keresztül kínlódott a magyarság azért, hogy megkapja, megszerezze az általános, egyenlő és titkos választás lehetőségét, hogy korlátok nélkül dönthessen a sorsáról, jövőjéről. Majd amikor ott a lehetőség, nem megy el szavazni… Pedig ezúttal csupán a választásra jogosultak huszonöt százalékának kellett volna ott lennie, és egységesen szavaznia. A többséget hidegen hagyták a nemzet sorskérdései. És ez több mint szomorú.
A kormánypártok – kivált az úgynevezett SZDSZ – szilaj szándéka megtette a magáét. Akiből csak lehetett, kiölte a nemzettudatot, a hazaszeretetet, a történelem ismeretét, a határokon átnyúló kézszorítás érzését. Hatott Magyar Bálint történelemhígító igyekezete, Kovács László primitív ijesztgetése a huszonhárommillió beáramló románnal, aki majd elveszi előlünk a munkát. Gyurcsány Ferenccel az élen az egész szélhámos brigád a nem szavazásra – közvetve az otthonmaradásra, a közömbösségre – buzdított. Soha le nem mosható gyalázat volt és marad ez. Választásra elmenni csupán jog, nem kötelesség. Csak a szívünknek íratlan parancs.