Komfortos unalom

Budapesten lépett fel a belcanto koronázott királynője – bizony az, hisz hányszor ékesítette homlokát Tudor-királynék és -nők ékszere! Aznap, hogy Bellini Normájaként bűvölt el, harminc évvel korábbi filmje is elém került: az 1980-as Szöktetés-produkció felvétele – Edita Gruberovával. Lassan annyi a török Európában, hogy e víg daljátékot már nem szabad politikailag korrekt interpretáció híján elővenni. (És A török Itáliában című Rossini-darab partitúráját sem.) Legalább addig nosza! De lelkesedésem máris hűtögeti a nyitány: Mozart különleges „világzenéje”, a keleties fordulatokkal és hangszerekkel díszített, áriapromenádként is szolgáló vidám, vad muzsika – szomorkás és kényelmes. Gyakorlótempó: tán nem szóltak az öregúrnak, hogy ezt már veszik? Karl Böhm mintha szerény bioritmusával helyettesítené a mű előírt frissességét, mozdulatai lassúk és aprók, de pálcája is oly rövid, hogy a bajor állami operazenekar aligha látja jól.
Mégis, néhány lötyögés, tempóváltásoknál rendre guvadó szempár nem feltétlen teszi tönkre a produkciót. Kár is volna: August Everding hagyományos rendezése kedves cselekedet, bár láthatóan nem rengette meg sem a ház költségvetését, sem a népszerű direktor idegrendszerét. Prima la musica, poi le parole – csak kevés marhulás, mert a dialógusokon kívüli zártszámok valóban nehezek. Ugyanakkor mégis kéne kezdeni valamit a darabbal, ha már új előadásba öltöztetik… No, majd az énekesek!
Edita Gruberovát Böhm vitte e produkcióba: egy évvel korábban fedezte fel, mint Zerbinettát, a bécsi baromfiudvarban már csaknem eltaposva. A nő fenomenális: harmincas éveinek elején jár, teljes énekesi, részleges, de még manírmentes színművészi fegyverzetben. Kisujjából nem is rázza, csak libbenti ki Konstanze gyötrő szólamát. Mire elfüstöli a harmadik magánjelenetet („Martern aller Arten”), szétverik a házat a derék bajorok.
Belmonte szerepében Francisco Araiza, a német nyelvterület Pilar Lorengar utáni másik spanyol kedvence. Még fiatal, kissé röcögő tenorjáért hősies temperatúrája kárpótol. Kis spanyol pukkancsot játszik a kicsi spanyol pukkancs, kedélyes óriást pedig Martti Talvela, a finn Ozmin – velük nem sok dolga volt Everdingnek. Megy a generál Szöktetés-rutin: a háremőr böszme, basája száraz, Konstanze problémás, Blonde gyanúsan problémátlan. Mert bár Szelim basa ezúttal kérges modorú, gyomorbajos tekintetű, de a tradíciótól eltérően nem is erotomán ottomán. Thomas Holtzmann prózaalakításába nehéz lenne belelátni oly vonásokat, amelyektől Konstanzénak lágyulnia kéne. Csakhogy működik a Stockholm-szindróma enélkül is: tán a trópusi környezet, a főúri pompa vagy a hosszas odazártság teszi, de a foglyok lélekben nehezebben szöknek, mint testi valójukban. Blonde még huncutul lefürdeti Ozmint, ám Talvela a harmadik felvonásban áll igazán megfürödve. Ami anno nyilván megvolt Fischer úrnak 435 Hz-re lehangolt zenekarral is, azt ma, Koréh Endre, Székely Mihály és Josef Greindl hiányában nem tudják a basszusok: nagy F alatt elfogy a hang teste, s ott áll a művész alakításának „mélypontján”. Kicseréli a szöveget, a zárt Ruh helyére nyitott Euch kerül, mégse hallani nagy D-t, nem hallani semmit sem.
Ha már stilizált, komfortos unalmat nézünk, legalább ennyi abszurditás jusson – a nagy mozarti kitolás, amely híres Akasztófa-áriájában épp Ozmin megszoruló gégéjét vonja bitóra…
(Mozart: Szöktetés a szerájból. Deutsche Grammophon DVD, 2009.)