Kortárs, magyar

Kukorelly Endre író, költő a Színház című lap internetes oldalán arról ír, hogy „Ki van iktatva a kortárs irodalom a színházból”. Mármint persze hogy a magyar kőszínházi színpadokról lenne szó, mi másról. A betemetetlen ároknak az innenső oldaláról Kukorelly Endre meglehetősen sikeres, támogatott, sok díjjal, ösztöndíjjal, miegymással elismert szerzőnek tűnik, különösen innenső árokparti, vesszőfutott, agyonhallgatott szerzőkhöz képest, mit gondoljunk akkor arról, ha még így is sírdogál?
Azért panaszkodik, mert a Katona József Színházban megbukott vala az ő kortárs irodalmi darabja? (Zsámbéki igazgató egy ponton levette a műsorról.) Vagy pedig azért, mert tényleg baj van? Tényleg nem úgy mennek a dolgok a színházakban (sem), ahogyan menniük kellene, megállott az idő valahol ízlésben, gondolkodásban, mentalitásban, és nem akar sehogyan sem megmoccanni?
Egyik este elgondoltam magamban, hogy megnézek egy kortárs magyar drámát a Duna TV-n. Odakapcsolok, fölmegy a bársonyfüggöny, hát két gumicsizmás ember (színész) áll a színpad közepén, és arról beszélgetnek, hogy egyikük milyen színűt hányt aznap reggel (azt hiszem, sárgát vagy zöldet). Én ebből a kortárs magyar drámából négy és fél percet tekintettem meg. A négy és fél perc során nem éreztem azt, hogy itt most rólam van szó, meg életről, halálról, meg sorsról, és ezért hangosabban is dobog a szívem, és érzem, hogy a kedves szerző most engem a kicsi életemmel szédülésig beemel az emberi történelem csodás folyamába, sőt az örökkévalóságba. Nem, a szerző meg rendező nem tett énvelem semmi ilyet. Senki nem beszélt itt az én nyelvemen (vagy egy számomra hiteles nyelven) rólam, nekem. Pedig, ha valami értelme van annak, hogy kortárs írjon kortársnak, és kortárs játssza, rendezze, annak valami ilyesmi lenne az értelme. Az, hogy ezen a sajátos módon – ami a drámaírás és -játszás, ami a színház – meg tudjuk beszélni, érzelmileg is át tudjuk élni, mi történt, mi történik, és mi lesz majd velünk.
Az egyik dolog az, amit Kukorelly ír, hogy a kortárs bemutatók aránya a klasszikusokéhoz képest a magyar színházakban még mindig elenyésző. A másik dolog pedig szerintem az, hogy a felszínen még mindig egy olyan irodalmi-drámaszerzői és színházcsináló vonulat halad, amely sokakat gyakran inkább elrémít a színházba járástól trágárságával, csinált nyelvezetével, életidegenségével. És kevés kivétellel hiányzik az a típusú magyar kortárs drámaszerző, aki sokféle embert meg tudna szólítani, akinek a darabja láttán elismerően csettint a sokat látott kritikus, és az egyszerű színházlátogató estéje is bearanyozódik. Aki ha szigorú is vele, nem irritálja a nézőt, nem bántja meg fölöslegesen, főleg anélkül, hogy ismerné. Nem megosztja a közönségét, hanem öszszehozza. Ha több volna ilyen, mint ahányat manapság névről ismerünk, akkor sem biztos, hogy akadna magyar kőszínház, amely befogadná a darabját. Nem tetszene a színháziaknak, amit írt, mert nem hasonlítana azokra a darabokra, sem a hagyományosabbakra, sem a töredezett posztmodern szövegdrámákra, amilyenekkel már találkoztak, és eszük ágában sem lenne, hogy összeszorított foggal, vérrel verítékkel dolgozni, tanulni, küzdeni kezdjenek – saját magukért, a közönségért, a darabért, a magyar kultúráért.
Pedig, ha valamit oda akarunk adni az embereknek, ami új, ami nehezen érthető, más az íze, mint annak, amit megszoktak, egy dolgot tehetünk: (szeretetteli, értelmes) áldozatot hozunk. És aki majd meglátja, ha mást nem is ért belőle hirtelen, azt érezni fogja, hogy az a valami értékes, és titka van. Mert az áldozathozatal láthatatlan bélyeg a művön. A legszentebb márkajelzés.