Mi a francia?

Lett volna mivel foglalkoznia az értelmiséginek, a médiának. Foglalkozhatott volna a kommunizmus
összeomlásával is, a kelet-európai népek gondjaival, a volt kommunisták visszaszivárgásával a hatalomba. A francia baloldali média azonban egyetlen témát járt körbe unos-untalan: Franciaország rasszista.

Franciaországban van egy minisztérium, amelynek neve némelyek fülében tán orwellien cseng, ám a valóság kényszere hívta életre. A francia Bevándorlás-, Integrálódás-, Nemzetiazonosság-ügyi és Szolidaritásfejlesztési Minisztérium egy régi, sokáig agyonhallgatott, megoldatlan problémára, a bevándoroltakéra keresi a választ. Sarkozy, aki maga is bevándoroltak gyermeke, a sikeres integráció egyik példája, 2007-es kampánya középpontjába a francia nemzetet és jövőjét állítva sok embert tudott megszólítani, nemzeti programjával baloldali értelmiségiek sorát nyerte meg; még a kampány idején határozta el a minisztérium létrehozását, amelynek feje, Eric Besson nemrég körkérdést tett fel: mi a francia? (A körkérdés politikai hátterével foglalkozott Magazinunk induló anyaga november 21-én – A szerk.) 2005 őszének zavargásai óta egyre gyakrabban tesznek fel egy másik kérdést is, amely az idén megjelent, filozófusok, szociológusok által írt tanulmánykötet címe lett: Mit jelent franciának lenni?
Gaston Kelman francia–kameruni író, az egyik szerző szerint a lázadó fiatalok csak annyit kívánnak, hogy bőrük színe és különös hangzású nevük ellenére az ország ismerje el őket franciáknak. De hiszen az Algéria–Franciaország mérkőzés után, amikor felhangzott a Marseillaise, a nemzeti himnusz, az észak-afrikai bevándorlók Franciaországban született, franciának elismert gyermekei törtek ki őrjöngő pfujozásban! 2005 őszén franciának elismert, minden joggal rendelkező megvadult, színes bőrű fiatalok gyújtották fel az iskolákat, amelyeket a francia állam azért épített, hogy ők ott tanuljanak, felgyújtották a kórházakat, ahol őket és rokonaikat ápolták, ha betegek voltak, felgyújtották a szomszéd Raissza néni trafikját és Hasszán bácsi élelmiszerüzletét. Összetörték a papa autóját és a nagybácsi furgonját, amellyel a kenyeret keresték. Ha Ahmed bácsi rájuk szólt, hogy na de, gyerekek, ez talán túlzás, félig agyonverték. Buszokat gyújtottak fel, és hiába könyörgött zokogva az egyikben ülő mozgássérült aszszony, segítsenek neki leszállni, rá se hederítettek. Egy véletlenül az útjukba kerülő francia családapát, Jean-Claude Irvoas-t a leánya és a felesége szeme láttára gyilkoltak meg az utcán.
A 2005. őszi zavargások után több balliberális lap kifejtette, hogy a vandalizmust „rendőri túlkapások” okozták meg Sarkozy belügyminiszter harciassága. Szembeállították a színes bőrűeket meg a kardját csörtető hatalmat, amely provokálja a kisebbséget. Aki tévén követte az eseményeket, azt látta, hogy a francia rendőrség szinte megmagyarázhatatlan bénultsággal szemlélte a randalírozást heteken át, de úgy látszik, már a jelenléte is provokáció. Beérett az 1968-as vetés, Sartre és Foucault tanítása: „A hatalommal szemben radikálisnak és forradalminak kell lenni.” Utóbbi utolsó interjújában önmagát „tűzijátékokkal foglalkozó mesterembernek” meghatározva a következőket mondta: „…fabrikálok valamit, ami végső soron felhasználható egy ostromhoz, egy háborúhoz, a romboláshoz… Mi jobb, alulról robbantani vagy közvetlenül támadni? A módszer végső soron nem más, mint stratégia.” Mivel e tanítás szerint az egyéniség a hatalom terméke, ha a hatalommal szemben fellép az egyén, önmagát szabadítja fel.
A bevándoroltak problémája ott lappangott a társadalom mélyén, de 1989-ben tört ki először látványosan, amikor három muzulmán lány egy szép napon iszlám fejkendőben jelent meg a creil-i állami középiskolában. A fejkendőt leparancsolták a lányok fejéről. Alig telt el néhány nap, és az SOS-Racisme kampányt indított az igazgató ellen. Rasszista, kirekesztő, idegengyűlölő – záporoztak a minősítések a sajtóban az egyébként színes bőrű martinique-i igazgatóra. Az sem számított, hogy az Amnesty International jogvédője. Párizs utcáin tüntetés tüntetést ért. Tüntettek az iszlámhívők. Tüntetett a tüntetésre és az elhatárolódásra mindig kész „haladó” értelmiség, tüntettek a nőszervezetek, a pártok, a politikusok, a szakszervezetek. Nem a creil-i lányok fejkendőjéről volt szó… A jobboldal – ’68 óta – már nem mert asszimilációról beszélni, megelégedett volna az integrációval. A baloldal meg őrlődött. Éppen ’68 miatt, meg azért is, mert modernnek akarta mutatni magát, de a bevándoroltak „érzelmeit” sem akarta „megsérteni”. Ám világi és népi hagyományai nem tűrhették, hogy bárki kikezdje a köztársaság eszményeit. Franciaországban végbement egyház és állam különválása. A vallás vissza akar térni az iskolákba, mégpedig a muzulmánok követeléseként? Az iszlám fejkendő Franciaországban jelképpé emelkedett, ugyanis nem egyszerűen arról volt szó, hogy fejkendőt tesz-e valaki a fejére vagy kalapot. A fejkendő az iszlámosítás jelképe lett.
A volt oktatási miniszter, a szocialista Jack Lang korábban „nagyon csinosnak” tartotta a muzulmán nők fejkendőjét. Ma már így mentegetőzik: „1989-ben vagy 1995-ben nem voltunk tudatában a szélsőséges iszlám veszélyeinek… Az ideológia fűtött bennünket, hogy testvériesen béküljünk meg mindenkivel, bármilyenek legyenek is a gyökerei, és nem vártuk el tőlük, hogy emiatt megtagadják vallási, kulturális vagy bármilyen különbözőségüket.” Ez a korszak volt a meghirdetett „métissage”, a keveredés kora, amikor azt hitték, a bevándoroltak okozta társadalmi problémákat a „másság” elismerése fogja termékenyen megoldani.
Több évtizede már, hogy nyugat-európai társadalomtudósok leírták azt a jelenséget, amelyet Dél támadásának neveztek el: új népvándorlás indult délről (Törökországot is ideértve) észak felé: Európa országaiba a volt brit és francia gyarmatokról, Fekete-Afrikából, a Maghreb országaiból, Algériából, Tunéziából, Marokkóból érkeztek az emberek, és lassan átszínezték a demográfiai térképet. 1990 óta keletről indult meg egy új vándorlás.
Sok baj sújtotta a kilencvenes években Franciaországot: munkanélküliség, az adók növekedése, a bürokrácia felduzzadása, az iskolarendszer problémái, a drágaság. Lett volna mivel foglalkoznia az értelmiséginek, a médiának. Foglalkozhatott volna a kommunizmus összeomlásával is, a kelet-európai népek gondjaival, a volt kommunisták visszaszivárgásával a hatalomba. A francia baloldali média azonban egyetlen témát járt körbe unos-untalan: Franciaország rasszista, állították Michel Wieworka szociológus nagy port kavart könyvével egyetértésben. Aki nem értett velük egyet, lefasisztázták.
Az SOS-Racisme nem volt rest, 1991-ben hangversenyt rendezett a rasszizmus ellen. A hangverseny tömegverekedéssé fajult. A Libération beszámolója szerint „az összetűzések a rivális bandák, fiatal feketék és arabok csoportjai között a hangverseny végéig tartottak”. Majd az utcán folytatódtak, az „érdes” negyedekben, a lakótelepeken, ahol a bevándoroltak laknak, egy-egy családfő nemegyszer három-négy feleséggel, húsz gyermekkel két szobában. Összetört liftek, összefirkált házfalak, betört ablakok, nyílt utcai harcok – és ha valaki szót emelt, mint Valéry Giscard d’Estaing (Figaro Magazine, 1991. szeptember 21.): „Már nem a bevándorlás, hanem a megszállás problémájával kell szembenéznünk”, a baloldali sajtó „idegengyűlölő hisztériáról” cikkezett.
Franciaországban 1975 és 2000 között nyolcmilliónyira duzzadt a külföldiek száma, ami egyenértékű azzal, mintha bekebelezte volna Svédország vagy Ausztria teljes lakosságát. Évente 100 ezer ember érkezik nem hivatalosan francia földre. A bevándorlók első nemzedékei még integrálódni akartak. Amikor a XIX. században Piemontból megérkezett egy olasz paraszt, hogy kőműves legyen Franciaországban, vagy amikor a XX. században a lille-i bányákba lengyelek és magyarok szegődtek el, tudták, olyan országba érkeznek, amelynek a történelme nem velük kezdődik. Tudták, olyan nemzetbe lépnek be, amelynek megvan a maga múltja, történelme, a saját értékrendje. Megvannak a törvényei. Ezeket elfogadták, és bár gyökereiket nem tagadták meg, asszimilálódni akartak. Michele Tribalat demográfus megvizsgálta, hogyan tört meg az asszimiláció jól bevált folyamata. Az észak-afrikai analfabéta bevándorlók gyermekei közül sokan éltek a köztársaság kínálta lehetőségekkel, tanultak, értelmiségiek, művészek, jogászok, orvosok lettek, bekerültek a politikai életbe, mint például Sarkozy első igazságügyi minisztere, az algériai származású Rachida Dati vagy a Dakarban (Szenegál) született Rama Yade, a külügyekért, majd a sportért felelős államtitkár. De a muzulmán bevándorlók utolsó hullámaival valami megváltozott. Ők már nem akarnak beilleszkedni. Az újonnan jött muzulmánok elvárják, hogy a köztársaság tegyen engedményeket, a befogadók alkalmazkodjanak hozzájuk. A mai jövevény tagadja, hogy előtte is létezett volna egy Franciaország. Vele kezdődik minden. „A gyökerekhez való hűség” az identitása. Hozza a hagyományait, az európaival nemegyszer összeegyeztethetetlen értékrendjét, a szokásait, a törvényeit, nem hajlandó alkalmazkodni, követeléseket fogalmaz meg.
Arles városa a Rhone folyó partján kikötője révén a Földközi-tengert kötötte össze Észak-Galliával, a Római Birodalmat az Ibériai-félszigettel. Évszázadok óta híres piaca mindig vonzotta az embereket. Aki ma vetődik oda, mintha egy szukban járna, ámulva nézi a fejkendős, köpenyes muzulmán asszonyok hadát, a tarkán csillogó selymet, bársonyt, az arab élelmiszereket, mészárszéket, arab zene harsog, arab férfiak álldogálnak csoportokban, és még véletlenül sem térnének ki a fehér nők útjából, akár gyerekkocsit tolnak, akár öregen sántikálnak. Az V. századi szerző nem látna sok változást: „Amit Kelet, amit a fűszeres Arábia, a pompás Asszíria, a gazdag földű Afrika… megteremhet, itt találkozik Arles-ban, ugyanolyan bőséggel, mint a szülőföldjén…”
Tarascon (innen indult kalandozásra Alphonse Daudet regényhőse, Tartarin) takaros városka feljebb a Rhone partján. A római castrum helyére épült René király várának roppant falait manapság utazók csodálják a X. században épült Szent Márta-templom szomszédságában. A folyó túlsó partján Beaucaire, a hajdani királyi város. A szépen rendben tartott tarasconi szomszéd vár büszke falaira búsan tekint a beaucaire-i rom. Ki hinné a piszkos utcákon sétálva, a bezárt, elhagyatott, „jezsuita stílusban” épült templom előtt, az utca porában játszó, félmeztelen gyerekek, a küszöbön üldögélő, fejkendős asszonyok között átvágva, hogy valaha itt volt Franciaország leghíresebb vására, a vár lovagi tornák színhelye volt? A sikátorok lerobbant házainak falait burnuszos férfiak támasztják naphosszat. Az üzletekben hiába keresi az európai turista a másutt megszokott élelmiszert: arab ételek, arab fűszerek fogadják, más szagok, más ízek.
Miközben az ősi délfrancia városokban egyre nőtt Le Pen támogatottsága, és a közvélemény-kutatási adatok szerint a franciák többsége az iszlám értékeit nem tartotta összeegyeztethetőnek a hagyományos francia értékrenddel, új ideológiák születtek a kulturális emlékezet, az önazonosság tagadására. Edwy Pleynel, a Le Monde akkori főszerkesztője és más tudós férfiak új elméletet dolgoztak ki. Péguy (1873–1914) még azt állította, hogy a föld nem hazudik. A volt trockista Pleynel és társai meg azt, hogy mindig hazudik. A métis, a mesztic, a „keresztezett” ember lett az ideáljuk. A keveredésnek szerintük az eredetet kell megsemmisítenie, ez az ember emancipálódásának záloga. Franciaország? Az állam? A köztársaság? Pleynel és társai szerint ezek elavult fogalmak. A mesztic „nem mondhatja ki, hogy »én vagyok«, mivel önmagán kívül más is”. Tilos azt mondani: idevalósi vagyok, mert ha valaki valahonnan való, ez a valahonnanvalóság kirekeszti a másik embert, aki nem onnan származik. S ezzel megérkeztünk a rendőrszóhoz, a „kirekesztéshez”.
Tudós emberek komolyan azt a „paradox, igényes” gondolatot fejtegették, hogy az önazonosság, az önmagában vett egybevágóság illúzió, ezért csak önmaga meghaladásában, a mássággal, a másik babonás fogalmával szemben gondolható el. Váltig állították, hogy az elsődleges, az egyéni, zárt identitás más identitásokba áramlik, majd elmerül a sokszínűségben. A posztmodern elképzelés szerint az elsődleges identitás, a faji, a kulturális, a vallási identitás nem jó, de még roszszabbnak, minden baj forrásának tartják a másodlagos, a nemzeti identitást, amelynek el kell tűnnie a nagy egyetemességben.
Aztán 1989. július 14-én, a francia forradalom kétszázadik évfordulóján, a Bastille bevételének napján az est leszálltával 34 állam- és kormányfő, kétezer díszvendég jelenlétében megkezdődött az ünnep. A televízió élőben közvetítette 112 országban 800 millió tévénézőnek. A Champs-Élysées-n egymillióan tolongtak. És mit látott a világ? Fehér és fekete dobosokat, akik ládákon és bádogdobozokon zörögtek szenegáli tüzérek társaságában, zebracsíkosra festett pónilovak ágyút húztak, kínaiak masíroztak egy óriási gong mögött (Jean-Paul Goude, a Lee Cooper, a Kodak és az Orangina videoklipjeinek szerzője, az ünnepség szervezője, akit Mitterrand bízott meg, soha nem tudott értelmes magyarázatot adni, mi köze van egymáshoz a kínai gongnak meg a francia forradalomnak), amerikaiak vonultak fel konfettiesőben, zulu táncosok, arab kántálók, afrikai tamtamdobosok, tiroli jódlizók és mindenki mély megdöbbenésére: egy korcsolyázó medve.
A balliberális Libération újságírója zavartan mentegette a szervezőt, aki nem történész. Alain Finkielkraut filozófus a Le Monde-ban viszont határozottabb volt: „Goude multitörzsi július 14-éje tagadja a kulturális emlékezetnek mint a nemzeti önazonosság faktorának fontosságát.”
A tarkabarka felvonulás, amely semmihez nem kapcsolódott, amelynek semmihez sem volt köze, az 1968-as ideológiát tükrözte: az ünnep fehér lap, amelyet ki-ki önmaga tölt meg tetszése szerint, de tulajdonképpen nincs mit ünnepelni, a nagy elődökre alig emlékezik valaki, meg minek is emlékezni. Színes kép lett az ünnep, látványosság, hiszen a kép társadalmában élünk: az esemény azonnaliságában. A kép feltűnik, egy pillanatra megragadja a figyelmünket, és máris itt a másik. A kép a vonzerőre épít, amely addig tart, amíg jelen van, aztán eltűnik. Nincs emlékezete.
Tudós emberek a valóságot, az emberi pszichét semmibe vevő fogalmaikkal játszadoztak éveken át, kirekesztőnek, rasszistának bélyegezve mindenkit, aki félénken mégis franciának szerette volna tudni magát. Elméletet gyártva a „kereszteződésről” egyre arra vártak, hogy a befogadottak is hallgassanak rájuk, önazonosságukat feladva beleolvadjanak valamiféle nagy multikulturális, posztmodern boldogságba. Ám a francia társadalomnak az idegeneket – emberségből, szolidaritásból – befogadni kész rétegeit (hiszen minden francia szívében ott dobog a szabadság, egyenlőség, testvériség szép jelszava) megrázta a felismerés, hogy az újonnan jötteknek eszük ágában sincs keveredni, mi több, a befogadó ország törvényeinek sem hajlandók alávetni magukat.
Minden francia újságban vezető hír lett 2001-ben, hogy Párizs XIII. kerületében zsidó tanulókat támadott meg három arab diák, megesküdve a Koránra, hogy valamennyiüket kinyírja. „Harminc éve élek Franciaországban, de ilyet még nem láttam” – háborgott az egyik szülő. A polgármester a kerületben előforduló sok erőszakos cselekmény hatására úgy vélte, eljött az ideje, hogy végre arról beszéljenek, mi történik az iskolákban.
Tanárok vallomásaiból állt össze A köztársaság elveszített területei című dokumentumkötet. Kiderült, hogy az iskolák többségében lehetetlen történelemórát tartani. Ha szóba kerül bármelyik vallás, az algériai háború, a Dreyfus-ügy, a holokauszt, a muzulmán tanulók kórusban tiltakoznak, kifejtik, hogy mindez hazugság, de vannak könyvek, arab nyelven, amelyek elmondják az igazat. A tanulók a jogaikat követelik, beleszólnak, mi szerepeljen a tananyagban, nem hajlandók megenni az iskolai éttermekben felszolgált ételeket, saját kantint követelnek. A fejkendők újra megjelentek az iskolákban, az iskolai tanórákat az iszlám vallásgyakorlás idejéhez akarják igazítani. A muzulmán lányok nem vesznek részt a testnevelésórákon, a sportrendezvényeken. „Szemérmességükben” nem hajlandók elolvasni bizonyos kötelező olvasmányokat. Sok városban követelik, hogy a nőknek az uszodák külön tartsanak nyitva. A tanulók azonnal rasszizmust kiabálnak, ha egy tanár rossz jegyet ad nekik. Az iskolákban a gyerekek elkülönülnek etnikai hovatartozásuk szerint, nem beszélnek, nem játszanak egymással. Az utcán, az iskolában mindennapos, hogy a bevándoroltak odavetik a törzsökös franciáknak: „Nem szeretjük a ti Franciaországotokat.”
És megkezdődött egy másféle, furcsa bevándorlás is: franciául állítólag nem tudó imámok érkeztek szép számban, és különös beszédeket tartottak a Franciaország-szerte gomba módra szaporodó, ki tudja, milyen kétes pénzekből meg a szocialista polgármesterek bőkezűségéből épülő mecsetekben és az állami iskolákban, amelyek hatására a fiatalok, felejtve minden kegyességet, meglehetősen ajzott állapotba kerültek, ami a hatóságoknak is szemet szúrt. A mecsetekben nem folyhat politikai agitáció – de ki tudja ellenőrizni, mi folyik valójában a mecsetekben? Franciaországban 1905-ben törvény született egyház és állam szétválásáról. Sok polgármester a „másság” szédült tiszteletéből vagy a balliberális értelmiségiek terrorja következtében pénzeli a muzulmán kultusz helyeit. De egyre többen teszik fel a kérdést: vajon törvényes-e, hogy francia városi beruházáshoz külföldi pénzeket használjanak fel? Nem jelent-e ideológiai ellenőrzést a külföldi finanszírozás? Egy más irányú mozgás is tetten érhető volt: muzulmán fiatalokat utaztattak ki (vajon kik?) Szaúd-Arábiába tanulni, s ők néhány év múlva mint „hittérítők” tértek viszsza, a „jó muzulmán utat” prédikálva.
„Veszélyben a köztársaság eszméje” – egyre több francia gondolta így már tíz évvel ezelőtt is, amikor mecsetek épültek százszámra mindenfelé. Strasbourgban hétezer négyzetméteren áll Európa legnagyobb mecsete. Ám az imámok szerint egy városban nem elég egy imahely. A muzulmán igen buzgó, naponta ötször imádkozik. Nem várható el, hogy folyton a nagy mecsetbe futkosson. Sok-sok kis mecset kell, közel a munkahelyhez, a lakóhelyhez. Marseille-ben eddig is volt mecset. A most épülő új nagyobb lesz a strasbourginál. Vajon nagyobb lesz a tenger fölé magasodó Notre-Dame de la Garde templomnál is, amelynek tetején az arany Szűz Mária-szobor évszázadok óta vigyázza a tengeren járókat?
Párizsban a Gare du Nord etnikai bandák összecsapásának a színhelye. Epinay-sur-Seine-ben, a drogkereskedelem egyik ismert állomáshelyén, ahol 2005-ben Irvoas-t meggyilkolták, a sötétedés beálltával nyíltan árulják a kábítószert. A 2005-ös zavargások színhelyei a drogkereskedelem útvonalát rajzolják ki, s van, aki állítja: színes bőrű drogbandák egymás közötti leszámolása volt. Gettósodás folyik, és nem csak a nagyvárosokban. A gettókban erős ellentársadalom szerveződött, szigorú elvárásokkal, az erőszak a gettó életét szabályozza. Tény: vannak olyan városrészek, negyedek, lakótelepek, ahol évek óta provokálnak minden nem színes bőrűt. Orvos, postás nem merészkedik a betört ablakú, lerobbant lakóépületek közé. Rendőr is ritkán. De miért is menne orvos? A beteg muzulmán nőt nem vizsgálhatja meg, hozzá sem érhet. Az utcán megjelentek az egész testet beborító, csak a szemet szabadon hagyó fekete leplek is, és ami a legkülönösebb, viselői mind fiatal nők. „Tiszteletet keltünk”, mondják. Ismert volt eddig is, hogy a fejkendő védelmet jelent a zaklatás, a szexuális erőszak ellen. Az egész testet eltakaró lepel egy szigorú iszlám szekta követőit takarja, akik mintegy harmincezren lehetnek.
A nevelők és hittérítők az iskolákat szállták meg, az iskolákon kívül meg egyre több a homályos rendeltetésű alapítvány, szervezet. Keletről pénzelik őket. Mantes-la-Jolie-ban a mecset mellett rendezkedett be a mekkai székhelyű, ötven országban működő Iszlám Világliga francia társszervezete. Célja: „terjeszteni az igazi iszlámot”. Egy másik, immár francia földön létrehozott, igen befolyásos nagy szervezet, a MIB (Mouvement de l’Immigration et de Banlieues – Bevándorlás és Külvárosok Mozgalma) radikálisabb. Egyik képviselője, mint nyilatkozta, azt szeretné, „ha nem volna erőszak. De… tudjuk, hogy az erőszak nem fog eltűnni.” A MIB és a külvárosok többi radikális csoportja évek óta lázít, nyíltan tüntet. Hogy is mondta Foucault? Alulról robbantani vagy közvetlenül támadni? A módszer végső soron nem más, mint stratégia.
Amar Lasfar, Lille-Sud mecsetének imámja, az északi Iszlám Liga elnöke kifejtette, azért a sok közösség, alapítvány és szervezet, mert az iszlám igen fontosnak tartja a közösség fogalmát. A közösséget a saját törvényei működtetik, ezeket kell elismernie a Francia Köztársaságnak. Francia liberális újságírók elhamarkodottan rögtön az iszlám „új, nyitott, pluralista világiasságáról” beszéltek. Olivier Roy iszlámszakértő viszont azt állítja, hogy Nyugat-Európában egy új, kozmopolita iszlám bukkant fel, amelyben a neofundamentalizmusé a főszerep: az egyénhez fordul, és arra buzdítja, hogy „iszlámosított tereket hozzon létre”. A nyugati iszlám harcosai tanult emberek, erőszakos aktivisták csoportjait vonzzák: a militánsok nyugati egyetemeken szerezték a diplomájukat. Mellettük mérsékeltnek hat minden más iszlamista csoport, pedig a szakértő politológusok és szociológusok szerint valamennyien arra törekszenek, hogy lassan, de biztosan kiépítsék a saját társadalmukat.
Amikor létrejött a Bevándorlás-, Integrálódás-, Nemzetiazonosság-ügyi és Szolidaritásfejlesztési Minisztérium, a Libération azonnal támadásba lendült. Tudálékosan leszögezte: „A nemzeti identitás napjainkban a lakosság pluralizmusának és különféleségének a szintézise.” E meghatározás olvastán jogosan vetődik fel a kérdés: vajon milyen kompromisszumokat kell hozniuk a franciáknak a vágyott szintézis eléréséhez? Száműzni kell a muzulmán nők „szemérmességét sértő” francia irodalmat, a Vörös és feketét, a Cleves hercegnőt, A völgy liliomát? Le kell mondani a francia nyelvről valamiféle multinyelv érdekében? (A színes bőrű fiatalok nyelvét kívülálló már ma sem érti.) Vissza kell vonni egyház és állam szétválasztásának törvényét? Hogy a szintézis létrejöjjön, ajánlatos elfogadni a strandon is a burkát? Be kell vezetni a többnejűséget, „a férfidominanciáját mint kulturális állandót”?
A bevándorlás okozta problémákról eddig nem folyt őszinte beszéd, a kérdést álszentség övezte, alattomos politikai korrektség vagy naiv, utópisztikus elképzelések. Egy sereg ember francia állampolgár lett, de nem vesz részt a nemzet életében, semmi felelősséget nem érez a francia társadalom iránt, nem érdekli a nemzeti közösség jelene és jövője. Sarkozy a nemzet középpontba állításával, a nemzeti sorskérdések hangsúlyozásával választást nyert. A szocialista Ségolčne Royal meg ma már alighanem hiába öltözik akár nemzetiszínű fürdőruhába is, és énekli el naponta kétszer a Marseillaise-t, a franciák nem felejtik el, hogy elnökválasztási kampánya nagygyűlésein soha nem lehetett látni egy nemzetiszínű zászlót sem, a nemzet szót még véletlenül sem ejtette ki a száján, és részben ezért veszített. Igaz, a muzulmán szavazók 94 százaléka viszont rá szavazott (Sarkozyre a magukat gyakorló katolikusnak vallók 77 százaléka.)
Mi a francia? A körkérdés sikeres az emberek körében. Egy felmérés szerint ugyan sokan gondolják úgy, hogy a kérdés felvetése a helyi választások előtti stratégia, de a megkérdezettek 57 százaléka jogosnak tartja a vitát, „mert ez olyan téma, amely érdekli a franciákat”. Franciaországban mindig megbecsülték a múltat, mindig volt közönsége a történelemnek. A hetvenes-nyolcvanas évek óta a legnagyobb történészek munkái sikerkönyvek, az egyik nagy sláger egy négykötetes mű volt, Franciaország agrártörténete. Fellendült a családfakutatás, százezres példányszámban kelnek el egy-egy falu, tartomány múltjáról, mindennapjairól szóló könyvek. A franciák féltik és meg akarják őrizni, amit évszázadokon át létrehoztak, ami a franciaságukat jelenti, ami megkülönbözteti őket más nemzetektől. A francia társadalom nem akarja, hogy erőszakos közösségek, individualista, liberális és fundamentalista ideológiák kikezdjék a nemzeti együvé tartozást. Ma rosszul érzi magát, ráunt a másság, a pluralizmus, a multikulturalizmus prófétáira. A Libérationnal és köreivel ellentétben nem örül annak, hogy „Franciaország arca megváltozott”, s nem hiszi el, hogy az integráció érdekében neki kellene alkalmazkodnia. Nem véletlen, hogy az utóbbi évek legnagyobb filmsikerei a francia vidékről, a francia kisemberekről és az életükről szóltak. Az északon játszódó, az élet egyszerű boldogságát, emberi melegséget sugárzó vígjátékot, a Bienvenue chez les Ch’tist (Isten hozott az isten háta mögött) vagy 20 millióan nézték meg és nevették végig. „Ez az a Franciaország, amelyről álmodunk, ilyen volt és ilyennek szeretnénk” – lelkendezett a szocialista François Hollande. „Franciaország Franciaországban az igazi! Jót tesz a franciáknak, hogy a filmvásznon az országukra ismernek” – állapította meg Finkielkraut. A film az együttérzésről szól, sikerének egyik titka, hogy reményt ad.
S az se véletlen, hogy Bernard-Henri Lévy közíró, aki annak idején, amikor Haider pártja győzött, hónapokig Bécsben tüntetett az osztrákok rasszizmusa ellen, a körkérdés kapcsán is túlzásokba esik: az identitásról szóló „fölösleges vitának” szerinte nincs más alternatívája, mint elhallgattatni Bessont, vagy végleg eltemetni Európát. Mert ő is olyan liberális, aki könnyedén túllép a tényeken, legszívesebben befogná a más véleményen lévők száját, s egyébként is azt vallja, megszűnőben a határok, ezért értelmét veszti, hogy ez vagy az a föld melyik nemzeté vagy államé. A jövő kozmopolita demokráciájában a nemzetállamok eltűnnek a történelemutániságban, a nemzetutániság korában mindenki elmondhatja majd magáról: „Bevándorolt vagyok.”
Ha ez igaz, csak azt nehéz megérteni, hogy francia állampolgárok, francia algériaiak miért Algéria nemzeti lobogóját lengették üvöltözve az Algéria–Egyiptom meccs után?