Felsorolni is hosszú, milyen területeken tevékenykedett Dlusztus Imre. Amellett, hogy számos újságírói díj birtokosa, s 11 éven át volt főszerkesztője a Dél-Magyarország című napilapnak, az ő szakmai irányításával kezdett sugározni 2002-ben a Hír Tv. Az ezredfordulón a Magyar Labdarúgó-szövetség utánpótlás-bizottságának elnökeként dolgozott két esztendőn át, ez év nyaráig ügyvezetőként igazgatta a diósgyőri futballklubot (DVTK), s a mai napig vezetője a KÉSZ Labdarúgó-akadémia Alapítványnak. A labdarúgással tehát egyrészt eredeti hivatásának megfelelően kritikus kíváncsisággal, másrészt belső érintettként foglalkozik.
A labdarúgás üzlet. Ezt a tételt nem ő mondja ki, ez ma már mindenki számára evidencia. Csupán használja, s a Futballizmus II-ben azt mutatja meg számos adat segítségével, rávilágítva az összefüggésekre, miért virágzik és fejlődik a futball dinamikusan napjainkban is a recesszió dacára Európa nyugati felén, s miért nem képes lábra állni Magyarországon.
A sportág jelképes számának megfelelően tizenegy pontba szedi a modern labdarúgás, egészen pontosan az öt nagy európai liga – angol, francia, német, olasz, spanyol – jellemzőit, amelyek a könyv egyes fejezeteit is alkotják. Íme:
1. A játékosok fele külföldi.
2. A szerződésből kivásárolt labdarúgók játékjogáért évről évre egyre nagyobb összegeket fizetnek ki az átvevő klubok.
3. A játékosok fizetése elérte a topmenedzserek jövedelmi szintjét.
4. A játékosokat mozgató menedzserek erőteljes befolyást szereztek a futballpiac irányításában.
5. Sok országban magas színvonalú lett a játékosok képzése, és az egész világra kiterjed a játékosmegfigyelői rendszer.
6. A profi klubokat tömörítő ligák részvénytársasági jegyeket öltve jelentős üzleteket kötnek a televíziós jogdíjak piacán.
7. A klubok vállalati alapon működve teszik pénzzé a márkanevet, a szerződött játékosok – személyhez fűződő – arculati jogait és a szurkolók szenvedélyét.
8. A televíziós társaságok középtávú szerződésekkel kötik le a jogaikat, és ezzel biztosítják a klubok költségvetésének relatíve legnagyobb hányadát.
9. Az egyre bővülő vagy újonnan épített stadionok soha nem látott tömegeknek nyújtanak önfeledt és biztonságos családi programot.
10. A profi klubok jelentős szerepet vállalnak a helyi foglalkoztatásban, a turisztikai és a vendéglátó-ipari bevételek növelésében.
11. A klub hozzájárul egy-egy város, illetve térség kohéziós erejének növeléséhez, illetve megtartásához.
A szerző szándékosan említ jellemzőket, nem pedig feltételeket, mert nem szükségszerű például a külföldi játékosok tömeges jelenléte, ami hosszú távon visszavetheti egy adott ország saját futballjának erejét – lásd Anglia –, ám ha a szaktudás és a tőke mozgását nem korlátozzák, akkor érdekeinek és erejének megfelelően alakítja a piacot. Dlusztus Imre érdekes adatokat, számsorokat gyűjt csokorba az élvonalbeli európai futball világából – például hogy a Premier League-ben az angol játékosok aránya a 2009–2010-es idényben már csak 36,43 százalék, a Real Madrid nem kidobott 93 millió eurót Cristiano Ronaldóért, hanem racionális megfontolásból ennyit fektetett be az átigazolásával, a televíziós jogdíjak a klubok költségvetésének durván ötven százalékát teszik ki, de van, ahol a hatvanat is meghaladja, az európai futball további fejlődése várható elsősorban a még csupán kezdetlegesen kiaknázott ázsiai közvetítési piacnak köszönhetően –, igazán otthonosan azonban a hazai terepen mozog. A könyv savát-borsát azok a részek adják, amelyek a szomorú magyar valóságot tárják fel az európai összehasonlításból kiindulva.
Dlusztus Imre feleleveníti Barcs Sándor – aki a magyar labdarúgás legsikeresebb időszakában, 1949 és 1963 között volt az MLSZ elnöke – tételét, miszerint egy ország labdarúgásának az erejét az igazolt játékosok számának és a pályán töltött időnek a szorzata adja. Nyilvánvaló, hogy szinte minden az alapoknál dől el. Nem véletlen, hogy a fejlett futballkultúrájú országokban nagy figyelmet fordítanak az utánpótlásképzésre egészen kicsi kortól. Idézzük: „Németországban az óvodai tananyag része a futball. Angliában egy fiú úgy lesz diák, hogy azonnal regisztrál az iskolai labdarúgó-szövetségbe. Spanyolországban nem lehet iskolát építeni és átadni nagyméretű futballpálya nélkül. Franciaországban a profi liga ajánlásaival képzik az iskolákban a gyerekeket.” Majd a szerző fölteszi a kérdést: „És hazánkban?”
Nem ért egyet azzal, hogy a meglévő füves pályák gondozása, karbantartása helyett egyre többfelé műfüves pályát építenek, mert ez különösen a gyermekek ízületeire ártalmas. Majd ijesztő tényeket közöl: „Van olyan megye, ahol hat évjárat teljes fiúpopulációját tekintve a játékba vonhatók mindössze két százaléka lép pályára a tornákon, és még ők sem edzenek mind rendszeresen, legföljebb azok, akik utánpótlásműhelyhez tartoznak. Ezt úgy kell érteni, hogy az MLSZ (illetve a GYLSZ és a NUPI) által kötelezően előírt tornákra a klubok egy része úgy megy el, hogy »villámmal« leigazolja az iskolai keretek között edzegető fiúkat, majd el is engedi őket isten hírével – egészen a következő idényben rájuk zúduló követelmény gyors teljesítéséig.” Avagy: „Tolnában a 2009/10-es kiírásban az U14-es bajnokságban mindössze 11 csapat indult. Hevesben az U13-as bajnokság összesen hat csapatot tud felmutatni. Itt egy versenyszezon pontosan egy hónapig tart. Baranyában 11 csapat alkotja az U13-as mezőnyt. Nógrádban nem tudtak U13-as vagy U14-es bajnokságot indítani. Itt az 1994-es nagyfiúk között lépnek pályára az 1998-as kisgyerekek. Így sikerült két csoportban 20 csapatot indítani.” S végül a következtetés: „Ebből a tömegből még az egyébként szenzációs adottságú és zseniális képességű gyerek sem tűnhet fel, mert mire rátalálnak, addigra olyan lemaradása lesz a rendszeresen edző kortársaival szemben a szakmai tudás területén, hogy már nem lehet hasznát venni.”
A könyvben természetesen szóba kerül a Bozsik-program mint sikerrel kecsegtető, ám hatalmai féltékenység miatt elvetélt kilábalási kísérlet. Dlusztus Imre a program egyik kidolgozója volt, sőt Mezey Györggyel ő képviselte az MLSZ-t az Ifjúsági és Sportminisztériummal (ISM) folytatott egyeztetéseken.
A szerző a magyar „felépítmény” hiányosságait is számba veszi. Hogy bár a nyáron ötszörösére emelkedett a klubok bevétele a közvetítési jogdíjakból, költségvetésükből ez még mindig csak mintegy 15–20 százalékot tesz ki, szám szerint durván 100 millió forintot. Romániában például ez az összeg csapatonként 2,5 millió euró. A magyar létesítményhelyzet egészen siralmas, s amíg nem változik, a labdarúgó-mérkőzések nem válhatnak tömeges szórakozás színtereivé, a turisztikai kölcsönhatásról már nem is beszélve.
Mint említettük, Dlusztus Imre a gyakorlatba is igyekezett átültetni a tapasztalatokból levont elképzeléseit. Ám a Diósgyőr ügyvezetőjeként ő is kudarcot vallott. Miért?
– Miskolc sajátos közeg. Imádják a futballt, de bizalmatlanok az idegenekkel szemben. Mi szegediekként idegeneknek számítottunk. Megírtam, megterveztem és átadtam az illetékeseknek a helyi labdarúgás fejlesztésének koncepcióját. Még azt sem értem el, hogy tárgyaljunk róla. A Szeviép (Szerkezet- és Vízépítő Zrt. – N. M.) mint tulajdonos és finanszírozó pénzére szükség volt, de a jövőképünk már nem érdekelte a partnereinket. Kevesen tudják, hogy Budapest után Borsodban van a legtöbb csapat és a legtöbb igazolt labdarúgó. Ennek – megfelelő szervezettség és a helyi vállalkozói kör aktivitása mellett – hatással kellene lennie az NB I-es csapat nézőszámára. Az erők egyesítésével Miskolc lehetne a futball fővárosa. Szurkolok, hogy végre révbe érjen a DVTK – felelte érdeklődésünkre.
A futballizmus nálunk még csak elmélet. De nem utópia. A könyv újfent igazolja, hogy szerencsésebb országokban a gyakorlatban is működik.
origo.hu
Gyárfás Tamás: Ez nem egy játékfilm, nem egy regény, ez az életem. Ennyi volt
