A norvégoknak is van szíve, szíve senkinek sincs ennyire – csavarom ki tőből Presser dalát az O’Hortenről jövet, csordultig telve kedvvel. Ezt nevezem én karácsonyi filmnek: semmi girland, fahéjillat, csillagszóró, csak egy rezzenéstelen norvég arc (Bard Owe), egy nyugdíjazott mozdonyvezető kőarca, ahogy végigsuhan rajta az élet.
Negyven év a mozdonyban, hómezőkön és alagutakban, negyven év a pályán – a szó szoros értelmében –, agglegénylakás a sínek mentén, „Ezüstmozdony-díj” a búcsúestén. Egy papagáj a kalickában, egy amnéziás anya az öregotthonban, s megannyi különc az utcán (elvégre mindannyian kedves őrültek vagyunk, privát galaxisokkal).
Az O’Horten a nyugdíjaskor első, delíriumos napjairól mesél. Találkozásokról a pipafüstös oslói éjszakában. Roadmovie-szerű szilánkokból tevődik össze az egész: a kitárulkozó világ és az el/befogadó én csodája. Bent Hamer bensőséges filmje erős kapaszkodó. Vigasz és bátorítás. Hiába rövid az élet, aki a pillanatot felismeri, minden vágyát beteljesítheti.
Az O’Horten hrabali világa nem tűri a cinizmust. Szívből ironizál, úgy láttat, ahogy ma filmen kevesen (Joszeliani, ez a zsebre dugott kézzel az utca napos oldalán sertepertélő francia–grúz rendező ilyen: a hajléktalantól a bürokratáig mindenkit képes szeretni és szerettetni). Aki ismeri a virágzó dán filmművészetet, és látott már elég finn groteszket Kaurismäkitól, tudja, hogy a giccsnek odafent helye nincs. A skandináv szépség nem tűri a cukormázat és a negédességet. Owe égszínkék szemében csillog az őszinteség, minimalista alakformálása lenyűgözően illeszkedik a skandináv télbe, s bár minden látszólag mélabús és sötét tónusú, egy percig sem jut eszünkbe bánkódni. Az élet abszurd intermezzóit vegyük csak komolyan, nevessünk bátran magunkon, ha úgy tetszik, magával a jóistennel, aki a szálakat mozgatja. Nagy a feladat, de birkózzunk meg vele: szeressünk.
(O’Horten – norvég–német– francia filmdráma, 87 perc. Rend.: Bent Hamer. Forg.: Budapest Film.)

Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség