Utazókönyv távoli testvéreinkről

Persze, mindenki tudja az Egri csillagokból, A rab ember fiaiból meg a történelemtankönyvekből, hogy a török hódoltság idején a portához hű, agymosott, átnevelt janicsárok, pribékek – gyakran eredetileg magyarok, szerbek vagy bosnyákok – portyáztak éjszakánként a magyar királyság területén, s rabláncra fűzve hurcolták el, akit értek, olykor a magyar falvak teljes lakosságát. Csak talán az irodalmi romantika s a hatvanas évek kosztümös történelmi filmjei nem voltak alkalmasak arra, hogy mai igény szerint éljük át az elhurcoltatás és a déli vidékek elnéptelenedésének, s így a magyarság megfogyásának drámáját. Hogy összeszűküljön a torkunk, amikor arról olvasunk, hogyan vásárolták meg a magyar gyerekek, férfiak, asszonyok, lányok ezreit Konstantinápolyban, a világ legnagyobb rabszolgapiacán. Háremhölgy, komorna, cseléd, szolgakatona, herélt, igavonó földmunkás, gályarab – nagyjából ez volt a szerep- és sorsválaszték. És most még csak Margittai Gábor Mi a madzsar? című kötetének a bevezetőjénél tartunk, pedig a föntiek kutatásával, szétszálazásával, feldolgozásával meg lehetne tölteni egy-két könyvtárat is. Margittai csak a talapzatot építi mindezekkel kötete alá, amely afrikai, ázsiai, európai magyar tudatú néptöredékekről s náluk tett látogatásáról szól. Egy kivétellel olyanokról, akik nagy valószínűséggel a törökök által elhurcolt egykori magyar rabszolgák utódai. Mint a Núbiában élő magyarábok, akiknek szolgakatona őseit valószínűleg a tizenhatodik század elején vezényelték helyőrségként Núbiába, ahol, mikor reménytelenné vált hazatérésük, letelepedtek. Vagy Macarköy (Magyarfalu) szívélyes lakói, akikkel a székely Beder Tibor már nemcsak hogy felvette a kapcsolatot, de lapra szerelt székely kaput vitt ajándékba a magyar származásuk titkára csak homályosan emlékező, ám ahhoz annál inkább ragaszkodó helyieknek. S aztán a franciák, a Regusse-iek, akikről Illyés Gyula adott hírt először, s akiknek elődeit a legenda szerint a johannita lovagok vásároltak meg Konstantinápoly piacán, hogy a betegségek miatt elnéptelenedett Provence-ban letelepítsék őket.
Bár Margittainak van véleménye a látottak-hallottak alapján, amennyire tudja, magába nyeli, nem állít tudományos igazságokat, inkább arra buzdít, hogy akinek az a dolga, járjon utána, mi igaz a legendákból, mi áll a feldolgozatlan forrásokban, s mit tehetnénk, hogy a magyar tudatú néptöredékeket ne hagyjuk magukra.
Az utolsó fejezet főszereplői a kazakok. Ők „csupán” az orosz-szovjet birodalmi jármot nyögték a peresztrojkáig. Margittai riportja idején e hozzánk genetikailag a legközelebb álló, türk népcsoporttal éppen közös kurultaj zajlik a sztyeppén.
Margittai kötetében a legizgalmasabb mégis az elbeszélő személye, akit Illyéssel rokon szenvedélyes magyarsága, macerás szociográfiai érdeklődése hajt, és ő elmegy a világ végére magyarok után, hogy kedvére való történetet meséljen.
(Margittai Gábor: Mi a madzsar? Scolar Kiadó, 2009.)