A kultúra hasznáról

A legnehezebben helyrehozható kár az utóbbi nyolc év Magyar Bálint által háttérből vezényelt ámokfutása alatt az oktatást érte. Települések maradtak iskola nélkül, az általános és középiskolai rendszert felborították a négy-, hat- és nyolcosztályos képzéssel, amelyben gyökértelenül kóvályognak a gyerekek. A pedagógusok rettegnek az egyre kezelhetetlenebb tanulóktól.

Egyidős a rendszerváltozással a magyar kultúra napja: 1989 óta ünnepeljük a Himnusz befejezése évfordulóján. Nem véletlen, hogy épp akkor merült fel az igény és az ötlet, a nemzet újjászületésének idején. Valami véget ért, és azon tépelődtünk, merre induljunk. Ennek irányát kerestük-kutattuk 21 éve, épp úgy, mint Kölcsey, Kazinczy, Berzsenyi, Vörösmarty csaknem kétszáz esztendővel előttünk. Ők rátaláltak a helyes útra, és azt hittük, mi is. A szovjet blokkból szabadulva, a kommunizmus abroncsát levéve homlokunkról nézegettük magunkat a tükörben, és örömmel fedeztük fel őseinket saját arcvonásainkban. Új értelmet nyert a jelen fényében a reformkor, újat 1848 és 1956. De ott vigyorgott abban a repedezett foncsorú tükörben valami más is, amit nem volt kedvünk észrevenni, pedig az említett nagyok mást sem tettek, csak erre figyelmeztettek. Átok? Rossz tulajdonság? Örökség? Csak az biztos, hogy mióta poéta terem a hazában, küzd ellene. „A míveletlen föld csak gazt terem; / A lélek is csak ugy emelkedik / A józanság tisztább világához, / Ha a tudományok és isméretek / Tárából gazdag zsákmányt gyűjt magának. / Mit vársz olly agytól, melyben nincs egyéb, / Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?” – írta Berzsenyi Dániel Kazinczy Ferenchez címzett versében 1809-ben. S ott a híres versszak is A magyarokhoz szóló ódájában egy évvel később: „Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz. / Letépte fényes nemzeti bélyegét, / S hazája feldúlt védfalából / Rak palotát heverőhelyének”. A korszak minden jelentős hazafias költeménye ostorozza az erkölcseit vesztett népet. Némelyek a belső ellenséget, mások magát a valaha erős, később elsatnyult magyarokat tették felelőssé a hanyatlásért.
Hát, nem sokat változott a helyzet kétszáz év alatt. Talán annyit, hogy a nemzetet nem idegen hatalom szorongatja, hanem saját közelmúltja: egy békediktátum darabolta országgá, tagjait diktatúra fokozta le néppé; nyelvünk bár hivatalos, mégis rohamosan romlik, az erkölcsöt azok rántják sárba, akiket mi magunk választottunk képviseletünkre, a kiművelt emberfővel pedig rosszabb a helyzet, mint eddig bármikor: fogy, de nem is hiányzik senkinek. Bárkit és bármit is okoltak, a kiutat ugyanabban látták a reformkori nagyok: a nemzeti felemelkedésben, amely egyet jelentett a kultúrával, a megújulni képes magyar nyelvvel, a haza szeretetével. Ezeket a fogalmakat újra kellett tanulnunk húsz évvel ezelőtt. És hova sikerült eljutni ennyi idő alatt? A magyar szitokszó lett, a nemzet korszerűtlen fogalom, a kultúra viszonylagos, a nyelv játékszer.
Pontosan ugyanakkora szükség van a figyelmeztetésre és jajkiáltásra, mint Kölcsey idejében. Néhányan meg is teszik. Sólyom László a kulturális nemzet fogalmának elfogadásáért érvel minden fórumon, hiszen ebben látja a magyarság újraegyesülésének eszközét, így lengetve a kulturális autonómia gondolatát fehér zászlóként a politika és diplomácia harcmezején.
De mit gondol a kultúráról Magyarország népe? Egyre nagyobb részben azt, hogy felesleges állami pénzkidobás támogatni akkor, amikor haldoklik az egészségügy, leáll a közlekedés, felszámolódik az oktatási intézményrendszer. Az egykori középréteg – amely korábban tipikusan kultúrafogyasztó volt – mára a szegénységbe csúszott, és érthetően nehezen áldoz másra, mint ami valóban a legszükségesebb. A kisebb településeken még
rosszabb a helyzet, a művelődési házak megszűnésével, a templomok kiürülésével a kocsma vagy a diszkó maradt a közösségi élet színtere, mely művelődési forma hatékonysága nyomon követhető a lapok bűnügyi krónikájában. Kiürültek a regionális alapok is, amelyekből a kisebb települések közösségi életét finanszírozni tudták, amíg az önkormányzatok a létfenntartásért küzdenek, nem tudnak rendezvényeket szervezni, de eladósodva még pályázni sem mernek.
Közben milliárdokból épül homokozó az egymással jó barátságban lévő művészeknek. A kultúra támogatására irigyek közül nem sokan látják át, hogy nem magával a művészettel, hanem élősködőivel van a probléma. Ma a kánonépítő esztéták, művészetfilozófusok és szakkritikusok mondják meg, ki értékes és ki értéktelen, mi érdemes forgalmazásra és mi nem, ki és mi kerül be a szakirodalomba, és kire/mire érdemes felfigyelni külföldről. Ráadásképpen a támogatások elosztását is meghatározhatják, így totális uralomra tesznek szert a művészvilágban. Az általuk támogatott embereket és a kánon kiötlőit, illetve tanítványaikat találjuk az egyetemeken, főiskolákon, az alapítványok kuratóriumában, a pályázatok, versenyek zsűrijében, a finanszírozó intézmények döntéshozói között. Kialakult a pénzosztó érdekkör, amely a művészet szabadságára hivatkozva függetlennek állítja magát, valójában a kapcsolati háló meghatározottságában tevékenykedik, és tartja el tagjait. És ennek már nincs köze a művészethez. Ez biznisz, amihez a klientúra kiépítésén keresztül vezetett az út. Kis híján a Pécs 2010 is áldozatul esett ennek a mohóságnak. Az utolsó pillanatban próbálja visszahozni a sírból az új város- és programvezetés, de nagyon kell vigyázniuk, hogy a szekrényekből kieső csontvázak ne temessék maguk alá az egész évadot.
Ami Alföldi Róbert Nemzeti Színházában folyik, annak semmi köze a nemzethez, de már a színházhoz sincs sok. A Magyar Állami Operaház évtizedek óta képtelen maradandót létrehozni a milliárdos állami támogatásból. A Műcsarnok videoinstallációk otthona lett, most épp a tendenciózus BBS-retrospektív rendezvénysorozatot szállásolja el. A vidéki színházak zöme évtizedeken át budapesti rendezők kísérleti terepe volt, most nehéz munkával csalogatják vissza az elmenekült nézőket az új direktorok. A külföldi magyar intézetek zöme a haverok kiutaztatásán dolgozik, jobb esetben nem érdekli őket a magyar kultúra, rossz esetben lenézik, és ennek hangot is adnak, mint tette hétmilliárd forintos támogatásból Orsós László Jakab, az Extremely Hungary – Szélsőségesen Magyarország (!) – nevű New York-i és washingtoni évaddal. Sok milliárd tűnik el a filmgyártás feneketlen bugyellárisában alig egy-két nézhető művet produkálva évente, míg a pénzosztó rendszer fenntartása is több száz milliót emészt fel. A nagy költségvetésű közgyűjteményeket kádertemetőnek és kifizetőhelynek használja a kormányzat, így történhetett, hogy az Országos Széchényi Könyvtár élére Monok István helyére egy osztályvezető (Sajó Andrea), a Magyar Nemzeti Galéria igazgatói székébe egy bukás elől menekülő államtitkár (Csák Ferenc) került.
De a legnehezebben helyrehozható kár az utóbbi nyolc év Magyar Bálint által háttérből vezényelt ámokfutása alatt az oktatást érte. Települések maradtak iskola nélkül, az általános és középiskolai rendszert felborították a négy-, hat- és nyolcosztályos képzéssel, amelyben gyökértelenül kóvályognak a gyerekek. A pedagógusok rettegnek az egyre kezelhetetlenebb tanulóktól, akik aztán funkcionális analfabétaként kerülnek ki az iskolapadból. Ennek ellenére egyetemre járnak, ha a szülők meg tudják fizetni, és tovább tévelyeghetnek, ezúttal a bolognai rendszer semmire sem alkalmas képzési formáinak útvesztőjében. Elő is áll a jövő értelmisége, a humán műveltség nélküli menedzser, aki az érték, szellem, lélek szavak ismerete nélkül válik boldog fogyasztóvá és bárgyú végrehajtóvá.
Ez lett nekünk kultúra helyett nyolc év alatt. Január 22-én mégis ünnepelünk. Gondoljunk ezen a napon a Himnuszra, Kölcseyre és a reformkor nagyjaira, akiknek volt hitük és erejük a nyelv megújítására, a nemzet megerősítésére. Nélkülük ma nem tartanánk itt sem.A legnehezebben helyrehozható kár az utóbbi nyolc év Magyar Bálint által háttérből vezényelt ámokfutása alatt az oktatást érte. Települések maradtak iskola nélkül, az általános és középiskolai rendszert felborították a négy-, hat- és nyolcosztályos képzéssel, amelyben gyökértelenül kóvályognak a gyerekek. A pedagógusok rettegnek az egyre kezelhetetlenebb tanulóktól