Köznapló

Január 8., péntek
A tél beszűkít mindent. A falak olyanok, mint a satu pofái: présbe fognak. Kisebb lesz a lakás, az ember vendéget sem fogad szívesen. Nem vihetjük ki, hogy a teraszról lássa a Dunát, a Pilis hegyeit vagy a visegrádi várat, a táj koronáját. Milyen más tavasszal! Olyankor a vendég a látvánnyal is beéri. Fölösleges a tea, a magyarázat, a mutogatás.
A legtelebb téli hónap a január. Nemcsak hoszszú, de ilyenkor érzi magát az ember a legkevésbé jónak. Ez a jó nem a jósággal rokon, inkább a „formával”. A természet nem engedi, hogy testi, lelki és szellemi valónk virágozzon, teljes legyen. Várjátok ki, amíg jönnek a böjti szelek, üzeni. Azok kifújják belőletek a sötét gondolatokat és mindazt, amin tavasszal harsányan nevetni fogtok.
S mert a természet nem ismeri a demokráciát, sokan próbálják kijátszani. A déltengerek strandjain fürdőznek, sípályákon száguldozva élnek divatos életet, és olyan is van, aki ilyenkor utazik el egy indiai asrámba (tanítómester és tanítványi elvonulási helye – A szerk.), hogy a híres guru lábához kuporodhasson. Drága mulatság mind. A szegény jobban jár.
Őt és az okost a természet pártfogolja. Ki sem kell mozdulniuk: a tavasz, a nyár, az ősz és a tél annyi csodával ajándékozza meg őket, mintha úton volnának mindig. Sőt megjutalmazza őket egy felismeréssel. Azzal, hogy a tehetségtelen azért nem jut igazi örömhöz, mert azt hiszi, a pénzéért mindent megkap. Pedig a pénzért vett öröm olcsó, mint az utcán vett kéj. Heve hamar kihűl, s miatta még röstellheti is magát mások előtt.
Gyanítom hát, nem a téllel van bajunk, hanem magunkkal. Miért? Mert nálunk sehol nem tanítanak egy fontos tárgyat. Azt, hogy mint kéne élni. Sőt akikben megvan ez a képesség – például a gyermekekben –, azokból módszeresen kiirtják a felnőttek buta iskoláikban. Nem Svájcba, nem a karib-tengeri szigetekre kéne tehát utazni a lucskos tél elől, hanem az óvodákba. Ott kellene tanulmányozni a kicsik elmélyült játékát. Nem szégyen az. Jobban mondva: az szégyellje magát, aki elfelejtette.

Január 9., szombat
Dalolni kéne valamit Finnországról. A feleségem a szegedi egyetemen tanulta a nyelvüket, de valamit én is fel tudok mutatni. A belépőjegyen kívül – ma jártam a Néprajzi Múzeumban – van egy Kalevalám, nemigen lehet párja más nyelven, legkedvesebb könyveim egyike. Az 1935-ös centenáriumra készült, Vikár Béla fordította, s mert itt járt Gallen-Kallela, a finnek robusztus művésze, kérte, rajzoljon bele. Rajzolt, és milyeneket! Mintha ötvösmunkákat rakott volna sok-sok színes szőttesre. Áhítattal nézi őket az ember.
(A könyvnek Vác adott végső formát. A Kapisztrán nyomdában szedték, ott tördelték, ötven év múlva pedig Váczi György mester kötötte bőrbe – csuda jó kézbe venni, tapintani, szagolgatni.)
Aztán itt van Sz. Weress Jolán könyve, megérne egy új kiadást. (Bedő Gyurka bátyám, hallasz engem?) Ilyen mondatokat olvasni benne: „Miért megyek Finnországba? Idegen ország berendezését másolni, melynek éghajlata-lelke merőben más, mint a miénk? Más, de önmagához hűséges. Ereje, szabadsága, súlya abból született, hogy számba vette saját lehetőségeit. Számba vette a rúdon csüngő rozskenyérkarikákat, az egyszerű dalokat, és számba vette mind a hárommillió emberét. A seregszemléből nem maradt ki a magányos gazdaházak szolgálólánya sem. Nálunk vajon ki törődik a libapásztorleányka gondjaival?”
Rossz papírra nyomták az erdélyi asszony könyvét, az enyém teljesen széttört. Kétségbeesve keresem, kutatom, hátha egy antikváriumban rálelek. A honépítő népművelés gyakorlata olvasható benne.
A könyv az orosz–finn háború telén, 1939–1940-ben íródott. Na, igen, az orosz–finn háború. Családunk nagy titka.
Anyám két bátyja is belépett a finn légióba. Évtizedekig csak suttogva szólhattunk róluk. A Néprajzi Múzeum kiállításának utolsó terme idézi fel őket. Üvegnegatívokon az önkéntesek arca. Falra vetítik őket, kétszer három méteresre, ábécérendben következnek. Várom a P betűt és két nagybátyámat a légió egyenruhájában, finn tőrrel övükben. Itt vannak. Péter László hadnagy és Péter István zászlós. Bizakodás és büszkeség rajzolja ki vonásaikat.
Az utóbbi tartott keresztvíz alá a Regnum Marianumban, ő védte a hágót a Kárpátokban az orosz túlerővel szemben, működtette a családi malmot. Mi lett a folytatás? A templomot felrobbantották, a hágón át beözönlött a Vörös Hadsereg, negyvenöt után államosították a malmot. Hogy lehet elbírni ennyit?, merengek, s eszembe jut a légióról készült film, benne a finn asszony. Milyen szépen beszélt keresztapámról! A Pista – emlegette áhítattal, és még évekig két személyre terített, hátha visszatér a kreol bőrű, délceg magyar tiszt. Nem térhetett vissza. Négy év orosz fogság következett, s a sors annak örömétől is megfosztotta, hogy lássa: indulnak, vonulnak ki az oroszok. Egy héttel korábban halt meg.
Miért fontos ez? Hogy a hamis és hivatalos történelemkönyvekbe, mint szőnyegbe a felvető szál, beleszövődhessenek a családi krónikák. Ha a historikusok nekiállnának, és egybegyűjtenék, amit a privát emlékezet őriz, szerethetőbb könyvből tanulhatna a magyar diák tiszteletre méltó múltjáról.
De vissza Finnországhoz. Amikor olvasom Sz. Weress Jolánt s főleg a Suomit Kodolányi Jánostól, minden mondatukból kitetszik, hogy nekünk nem a szovjetet és nem a jenkit kellett volna követnünk, ahogy azt a moszkoviták meg a Nyugat-majmoló liberálisok gajdolták, hanem a finneket!
Ötven év alatt – az oroszokkal kötött megalázó alku után – a teljes náció erejéből, szorgalmából és tehetségéből alkotott nagyot a finn nép. A világban általuk terjedt el a szauna, a semmiből lett világhírű építészetük és iparművészetük. Legendás futóik, gerelyhajítóik, síelőik, autósaik és jégkorongozóik sikert sikerre halmoztak. A finnek olimpiát rendezhettek már 1952-ben, és Nurminak szobra van a helsinki stadion előtt. (Gerevich Aladáré merre van Budapesten?)
A fiatal Kodolányinak egy ifjú finn ajánlja a harmincas években: „Nektek, fiataloknak, össze kell fognotok a pokol ellen is. Vállalnotok kell mindent, a népetek életéről van szó. Magyarország leghatalmasabb országa lehetne Közép-Európának, ha megszüntetnétek a nagybirtokrendszert, ha felszabadítanátok a népetekben szunnyadó erőt és intelligenciát. Olyan közigazgatást kellene teremtenetek, mint a miénk. Olyan adórendszert, mint a miénk.”
Ifjak, menjetek, nézzétek meg a finn kiállítást! Éles szemmel figyeljetek mindenre. Látni fogjátok, hogy a politika fontos, de a haza fontosabb.

Január 12., kedd
Nyakó, tudják, az a pápaszemes ember, aki a szocialistáknál hozza-viszi a szót, ha úgy tetszik, a szó arca a pártnál, nemrég plüssmajmot kapott. Ha egy férfinak ilyet kézbesít a posta, arról jobb hallgatni, csakhogy ez a szegény Nyakó nem tud meglenni szó nélkül, ezért kikotyogta, sőt szét is kürtölte egyenesen az MTI által, ami ugye azért van, hogy kürtöljön. A hírt a szavak embere úgy igyekezett „férfiassá” tenni, hogy jelezte, „éleslőszert raktak bele”. Ami persze nem több éles lószarnál, hisz csak egy árva töltényről volt szó.
Tökfejeknek való az ilyen hír. Hadd rémüldözzenek: hűha, éleslőszer! Nem tréfa az ilyen! Holott az. Én már csak tudom. Ötvenhat őszén kis fityfiritty gyerekekként tucatszám gyűjtöttük az utcán a gyönyörű réztöltényeket. Néha óvatosan kiszedtük a magot, legyen puskaporunk is – röhögtünk volna, ha valaki „életveszélyesnek” tartja az ilyesmit. (Más kérdés, hogy apám beleszórta a Dunába őket, mikor a szomszéd házból elvittek egy mérnököt. Ötvenhét tavaszán följelentette a felesége.)
De maradjunk a jelenben. Nyakónál. A cizellált szavak mesterénél.
Önmagában egy géppuskatöltény abszolút veszélytelen, föltéve, hogy a címzett vagy asszonykája bele nem keveri mondjuk a kuglóftésztába. Mert ott, a 200 fokos sütőben már képes némi meglepetést okozni. Forró vaskályha tetején is, ha állítva teszik rá.
A történet Nyakó nyámnyilaságára utal. Nyilvánvaló, hogy ez az ember nem volt katona. Lúdtalpa miatt be sem vették volna, kultúrosnak alkalmas az ilyen, másnak aligha. Az ilyenfélék egy idő után a pártnak is kínosak, ezért neveztek ki mellé szóhordónak-szóvivőnek egy gyönge nőt, aki – szó, ami szó – erőteljesebben beszél mellé.
Ez persze nem kunszt. Már az ebtenyésztőket is tehetségesebb ember képviseli Nyakónál, nem beszélve a prostikról. Igen, attól az asszonytól tanulhatnának a szocialisták. Szókimondó, határozott – általa a lányok is egész rokonszenvesek. Nem takargatnak semmit, ellentétben ezzel a szegény Nyakóval, aki bár nagyon szeretne, hazudni sem igen tud.
Segíteni kéne rajta.
Akinek van fölösleges plüssállata, küldjön neki egyet. De töltényt nehogy tegyenek bele! Megijed, és mi lesz, ha a szívére megy a dolog? Hol látok még egyszer olyan pártszóvivőt, akinek soha egyetlen eredeti gondolata nem volt? Pedig igyekezett, nagyon igyekezett. Majd beleszakadt.

Január 13., szerda
Egy képsort látva a tévében ma újraéltem a pillanatot, amikor beléptem a strasbourgi katedrálisba. Úgy éreztem, semmi vagyok, és ami körülvesz, megfoszt minden energiámtól. Michaux szerint a hindu vallásban más a cél. A legtöbb templom kicsi, és benne a hívő erősnek érezheti magát. Jól akar imádkozni, hogy sziklákat is megmozgathasson. A katolikus ember ilyet csak a szentektől várhat. S minthogy ő nem az, a sziklákat ráhagyja a gépekre. Miért ne? Ma már a harangot is gép húzza.
No, nem mindenütt. Zagorszkban nem. A rilai kolostorban sem. De hát ők keleti keresztények. „Hátrébb” vannak… És ha mégsem? Mert szerintem másról van szó.