MDF–SZDSZ-fúzió a választásokra

Érdemes eljátszani a gondolattal: vajon hogyan reagált volna Dávid Ibolya, a polgári kormány igazságügy-minisztere, egyben az MDF frissen hivatalba lépett elnöke, ha 1999 januárjában feltárul előtte a jövő, és megtudja, mi minden fűződik majd a nevéhez tizenegy esztendővel később? Ennek köszönhetően értesül például a tényről, mely szerint pártja Bokros Lajost, a Horn-kormány pénzügyminiszterét javasolja kormányfőjelöltnek, az első számú ellenfélként pedig nem a baloldali Mesterházy Attilát, hanem Orbán Viktort nevezi meg. Az elnök asszony a továbbiakban azzal a fejleménnyel szembesül, hogy a fórum követendő stratégiáját egy budapesti melegbárban fogják megbeszélni, amelynek résztulajdonosai a Független Kisgazdapárt egykori parlamenti frakcióvezetőjének, Bánk Attilának a fiai. Bánk – aki a Magyar Vidék és Polgári Párt elnökeként tér vissza a politikai küzdőtérre – szintén buzgó támogatójává válik az MDF-nek. Az általa vezetett tömörülésnek egyébiránt az a legfőbb ismertetőjele, hogy tagságának létezését legalább akkora titok övezi, mint Észak-Korea űrfegyverkezési programját, ám mindez csöppet sem akadályozza meg abban, hogy szövetségre lépjen a „normális Magyarország” partnerekre vadászó prominensével.
Az MDF tervezett választási listáján azonban nem a fantomkisgazdák jelentik a legnagyobb szenzációt, hanem az SZDSZ, amelyről mindenki tudja, hogy története során végig a hazai konzervatívok esküdt ellenségének számított. Az idők azonban a szavahihetőséggel egyetemben változnak, így 2010 elejére olyan helyzet alakul ki, hogy a korábbi ellenfelek immár a közös indulásban gondolkodnak, a chartás hagyományokat visszaidéző Demokratikus Centrum elnevezés mögé bújva. A zárt ajtók mögött folytatott tárgyalásokat Dávid a zenekritikusból politikussá avanzsált Retkes Attilával folytatja le. De miért éppen Retkessel? Miért nem Kuncze Gáborral? – kérdezné az 1999-es formájában létező elnök asszony. A válasz alighanem sokkolná. Kuncze már nem politizál nyíltan, ehelyett beszélgetős műsort vezet a balliberális pártadón, a Klubrádióban, időnként ciántablettát ajánlgatva azoknak, akiknek nem nyerte el a tetszését a szocialista kormány politikája. Alkalmanként azonban előfordul, hogy a szabadidejét Dávid Ibolya társaságában tölti el. Ebből adódóan jelennek meg közösen Debreczeni József könyvének bemutatóján, ahol egy olyan művet méltatnak, amelyben a szerző több száz oldalon át riogatja olvasóit a küszöbön álló Orbán-diktatúra feltételezett rémtetteivel.
Azonban korántsem Kuncze az egyetlen liberális nagyágyú, aki 2010-ben már a partvonal szélén tartózkodik. A kapuzárási pánikban szenvedő Magyar Bálint például törvényjavaslatok sorával teszi pokollá a magyar köz- és felsőoktatási rendszerben tevékenykedők életét, Demszky Gábor pedig a világtörténelem legdrágább és legértelmetlenebb metróvonalának látványtervei fölé hajolva bizonygatja, hogy az általa irányított Városháza szocialista és szabad demokrata képviselőit semmilyen felelősség nem terheli a BKV morális és pénzügyi katasztrófájáért, a korábbi cégvezetés bűnszövetkezeti működéséért. Közben ne feledkezzünk el Fodor Gáborról és Kóka Jánosról sem. Ők 2009 nyaráig abban versenyeznek, hogy melyikük tudja jobban felgyorsítani az SZDSZ összeomlásának folyamatát, később pedig az lesz vetélkedésük tétje, hogy kinek a neve merül fel többször egy idegen párt parlamenti jelöltlistájával kapcsolatban. Ebbéli reményeik azonban megalapozatlanok, hiszen már a puszta látványuk is fejvesztett menekülésre készteti a választópolgárokat. Nem véletlen tehát, hogy az MDF inkább a kevésbé ismert másodvonalbeli liberálisokkal parolázik. Bonyolítja a helyzetet, hogy a két párt küszöbönálló egyezsége alapján a szabad demokraták tehetnek majd javaslatot a főpolgármester-jelölt személyére, és ezzel kapcsolatban rögtön Fodor Gábor neve kerül az érdeklődés homlokterébe. A tizenegy évvel ezelőtti Dávid Ibolya vélhetően az évezred legnagyobb sületlenségének minősítené a fentieket. A kíváncsiságát azonban nem tudná leplezni, ezért csak rákérdezne, hogy mi lesz az oka a látványos balkanyarnak.
Nézzük a választ. Az MDF tagsága a sorozatos kizárások és kilépések miatt 2010-re gyakorlatilag eltűnik. Megyék egész sorában fenyeget a veszély, hogy nem lesznek aktivisták, akik összegyűjtenék az ajánlószelvényeket és elvégeznék a sikeres választási kampányhoz elengedhetetlen terepmunkát. Így nem marad más lehetőség, mint az MDF-hez hasonló tempóban összetöpörödő SZDSZ-szel történő társulás, bízva abban, hogy a liberális párt gazdasági hátországa és partnerszervezetei elegendő támogatást fognak majd nyújtani egy életképes korteskedéshez.
A szabad demokraták történetéhez ezer szállal kapcsolódó Soros György csak a találgatások szintjén merül fel mecénásként, a vele való kapcsolatkeresést pedig sűrű köd lepi el. Semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy olyan mélységű együttműködést építene ki a fórummal, ahogyan azt a Schmuck Andor vezette Tisztelet Társasága tette 2006 tavaszán. Azt viszont már meg lehetett tanulni az eltelt évek során, hogy az MDF részéről soha, semmilyen tagadó nyilatkozatot nem szabad komolyan venni, mert előbb-utóbb a legképtelenebbnek tűnő híresztelések is valósággá válnak. Ezért célszerű továbbra is csak legyinteni, ha a pártvezetés megcáfolja a sajtóban keringő pletykákat. Egyébként a liberális kötődésű üzleti körök térfoglalása korántsem új keletű jelenség az MDF esetében. Itt van példának okáért a Political Capital (PC) kutatóintézet. A politikai tanácsadásra szakosodott szervezet a 2004-es európai választásoktól kezdve gyakorlatilag kísérleti nyúlként használja a fórumot, a legkülönbözőbb voksolásokon tesztelve le a neoliberális diszciplínák magyarországi alkalmazhatóságát. Más tényezők mellett ez a kísérletsorozat is hozzájárul a Fidesszel fennálló viszony végzetes megromlásához. Az ötszázalékos választási küszöb sorozatos átugrása miatt azonban az MDF vezérkara vakon hisz a PC tanácsainak. 2010-re olyan mértékű lett a bizalom, hogy az intézet korábbi kutatási igazgatójára, Somogyi Zoltánra bízzák a kampány irányítását.
Arról is csak találgatni lehet, hogy a szocialistáknak milyen mértékben állhat érdekében az MDF és az SZDSZ tervezett élettársi kapcsolatának támogatása. Az ide kapcsolódó kósza hírekre természetesen rögtön tiltakozások és perrel való fenyegetések sora érkezik az érintettek részéről. Herényi Károly például nemes egyszerűséggel marhaságnak tartja az egyik legnagyobb internetes portál azon értesülését, amely szerint a kampány finanszírozására Gyurcsány Ferenc és Kapolyi László nyújt anyagi támogatást, ellentételezésként néhány képviselőjelölt (például Debreczeni József) biztos bejutó helyre tételét megszabva.
1999-ben még elképzelhetetlen lett volna, hogy az MDF életben tartásában az állampárti vezetőkből lett milliárdosok vállaljanak aktív szerepet. A 2010-es erőviszonyok ismeretében viszont már egyáltalán nem életszerűtlen a fent említett kapcsolat létrejötte, hiszen az MSZP-től és az SZDSZ-től elpártolt szavazók megtartásában érdekelt Gyurcsány, illetve a „szociáldemokrata” márkanevet birtokló Kapolyi számára éppen a fórum által elültetett olajfácska (újkori nevén Demokratikus Centrum) jelentheti a balliberális elit politikai túlélésének egyik lehetséges eszközét.
Sajnos soha nem fog kiderülni, hogy az 1999. január 30-án az MDF elnökévé választott Dávid Ibolya miképpen reagált volna, ha újdonsült pártvezérként szembesítik azzal, hová vezet majd az út, amelyre az ő regnálása tereli rá Antall József pártját. Az a Dávid viszont, aki 2008 őszén a Gyurcsány-kormány titkosszolgálatának támogatásával lehetetlenítette el belső riválisát, Almássy Kornélt, és aki később csupán a kormánypárti többség jóvoltából tudta megőrizni mentelmi jogát, amikor fény derült az UD Zrt. körüli hazugságokra, már bizonyosan nem csodálkozna semmin. Az általa vezetett párt elérte a mélypontot, ahonnan már nincs hová süllyedni. Innentől kezdve csak az jelenthet dilemmát az MDF számára, hogy hány kizárási hullám fog még bekövetkezni addig a napig, amíg tökéletesen össze nem nő a szocialista párttal.