Petőmihályfai mentőcsónak

Nem terveztem, hogy írok a petőmihályfai kirándulásról. Van ez így – jövünk-megyünk, látunk, olvasunk vagy csak „úgy” vagyunk, élvezzük a világ gazdagságát és sokszínűségét; minden különösebb előre megfontolt szándék nélkül. Tulajdonképp „mintákat” gyűjtünk, „anyagot” – életmintákat, sorsmintákat, „jövőmintákat” például arról, milyen volt régen az élet, és hogy ma hogyan lehetséges vagy érdemes élni. De hogy az emberiség „mentőcsónakjáról” írnék?
Egyelőre nem vettem hát fontolóra egy napsütéses nyári nap emlékét, pedig máig él bennem derűjével, erős életszíneivel. Ám akkori útitársaim egyike, Tóth Ferenc tanár úr a gödöllői egyetemről azzal lepte meg olvasóit, hogy nemrégiben megírta ő maga, mégpedig rövid, ám pontos dolgozat formájában a Merre van előre a gyümölcsészetben? című cikkében. Azt tette, amit kell: a gazdálkodás egész elméletét érintő összefüggésbe helyezte rövid kirándulásunk következményeit.
Maga a kirándulás úgy esett, hogy kedves és ragyogóan szervező agrármérnök barátom, Inczédy Péter budapesti lakos és nógrádi birtokos kirándulásra invitált a Zalaegerszeg–Körmend–Vasvár háromszögében fekvő kistájra, a Vasi-Hegyhátra, annak is egyik régi szőlőhegyére. Péter barátom magával hozta Tóth tanár urat is. (Tán a véletlenek összjátéka volt, hogy aznap épp az őrségi Viszákon Kovács Gyula pomológus barátom saját telepítésű gyümölcsöst, a viszáki Tündérkertet adta át a falu lakóinak. Régi magyar gyümölcsfajtákat persze, és én így csak később csatlakozhattam a petőmihályfai társasághoz, melyet Márton László polgármester úr, amúgy növényvédő mérnök, szeretettel irányított.)
Petőmihályfa, ha szerényen is, de szerepel a Vályi-féle 1799-es országleírásban, természetesen a nem túl jelentékeny települések között. „Petőmihályfa elegyes falu Vas Vármegyében, földes Ura Gróf Festetits Uraság, lakosai katolikusok, határja meglehetős termésű.” Fényes Eleknél 1851-ben már valamivel pontosabb két sort kapunk: „Pető-Mihályfa, magyar falu, Vas vármegyében, Egervárhoz 2 óra: 338 kath. lak. Van szép szőlője, erdeje, legelője. F. u. gr. Festetics László. Ut. p. Vasvár.” Nos, én ugyan többször is jártam ezen a Vasi-Hegyháton, az oszkói szőlőhegyről, a Hegypásztor Körről írtam is, de a szomszédos petőmihályfai szőlőhegy a véletlenek különös összjátékaként valahogy mindig kiesett. Röstelltem is eleget, mert sokat hallottam a szőlőhegyről huszonöt éve meghalt, nagyszerű emlékű kollégámtól, Rózsa Béla könyvtárostól és irodalmilap-szerkesztőtől, aki az itteni tanító fiaként szombathelyi találkozásaink során ezer anekdotát regélt a szőlőhegyi pincékről. Még a nevét, a szülőfaluját is úgy emlegette, mint magát a világ köldökét, ahonnét minden jótétemény, vagyis csupa jó dolgok származnak – körülötte meg az egész földgolyó kering. Joviális lényét áthatotta valami onnét hozott patriarchális, dunántúli nyájasság, az időtlenség derűje, amely mindig e hely nagyszerűségére emlékeztetett, noha az efféle gesztusokat a személyes elfogultságok kalodájába szeretjük a legszívesebben berekeszteni.
A petőmihályfai szőlőhegy százötven–kétszáz hektáros, akár az én hegyem, a kemenesaljai Kis-Somlyó, csakhogy itt, a Hegyháton igen kevés a szőlő (lényegében alig van), viszont sokkal több a régi, hagyományos gyümölcs. (Más struktúrájú hegy ez – a miénk klasszikus szőlőhegy, és hát a Somlói borvidékről van szó, döntően szőlőtőkékkel, és csak a pincék köré rekesztettek néhány gyümölcsfát, itt meg olykor egész önálló gyümölcsösök akadnak.) Mint valami rezervátumban, rengeteg nemzetközi és tájfajta, alma s főleg körte, de még gesztenye is – Márton Laci rögtön azzal is kezdte, hogy nem tudok olyan Kárpát-medencei fajtát megnevezni, amelyik itt elő nem fordulna. Azért nem egészen, de valóban szédületes génbankba, egyenest az ősök szent hagyatékába sétáltunk bele, változatos tájnevű gyümölcsök közé, miként öreg kalauzunktól, a polgármester nagybátyjától megtudtuk – én például sose hallottam vagy olvastam például a szarvaskörtéről; meg is kóstoltuk mint jeles nyári körtét, ekkor már lehullva (július végén), ahogy a méhek-darazsak döngték a magas fűben. Meg is egyeztünk a polgármester úrral, hogy összeírják az egész szőlőhegy gyümölcskataszterét, feltérképezik nagyra nőtt fáit, amelyek a jelen lévő növényvédő mérnök urak szerint is meglepően egészségesek voltak. Számomra, de az alaposabb szemlélő számára is világos, hogy az egész szőlőhegy, ha pusztulásában, romjaiban is, de a hagyományos, vagyis a helyi önellátó gazdálkodás időtlen dicséretét zengi – hajdan a termést lovas kocsikkal fuvarozták a faluba, a fölösleget piacra hordták, olykor Szombathelyre is, mert a szőlőhegy mindent megadott, ami kellett. Húst adott, tojást, zöldséget, krumplit, tüzelőt, bort, és ahogy Tóth Feri barátunk is jelzi, olyan emberi közösséget, amely kedvet, reményt és lehetőséget nyújtott egy egészebb, önazonos életre. Tudós barátunk dolgozatában a genetikai változatosság kapcsán éppen azt vezeti le, hogy a törésvonal nem az ökológiai és a „vegyszeres” gazdálkodás között húzódik, mint gondolnánk, hanem az árutermelő és az önellátó gazdálkodás között, amelyek közül az utóbbi ma nincs is. (A helyi önellátó gazdálkodás persze nem azt jelentené, hogy nem képződne áru – csupán azt, hogy az alapvető élelmezéshez szükséges javakat mindenütt helyben állítanánk elő, és kereskedelmi forgalomba csak a saját szükségleten felüli rész kerülne.)
Vagyis, átugorva néhány levezetést, merre volna az előre a gyümölcsészetben? Tóth tanár úr rövid szőlőhegyi, régi gyümölcsösben tett kirándulás apropóján arról beszél, amit ma többen gondolnak. Akár én is írhattam volna mint egy mai mentőcsónak szakszerű leírását vagy mint az egyedül korszerű gazdálkodás lehetőségét – amelyet ő tudományosabban, tán szárazabban, de pontosabban meg is tett:
„Véleményem szerint a jelenlegi iparszerű termesztésből csak a csúcstechnológiára alapozott, agyonszabályzott változatok (pl. műszeres károsító-előrejelzés, célzott, szuperszelektív védekezés) lesznek életképesek a közeljövőben, de ezek is csak a nagyvárosok közelében és a fő szállítási útvonalak mentén, és csak addig, ameddig a kőolajalapú világgazdaság erőforráshiány miatt vagy egyéb okból össze nem omlik. A többi területen viszont hosszú távon csak az önellátó gazdálkodás szélsőséges »no input« változatait látom fenntarthatónak. Ez utóbbinak megvan az a nem lebecsülendő előnye, hogy megszüntethető a világgazdaságtól való kiszolgáltatottsága, függése, mert évezredes tapasztalatokon alapuló mintákkal szolgál. A legelőgyümölcsösre, gyümölcserdőre, erdőkertre és a régi »szőlőre« alapozott, az állattartást, a kertészetet és a tűzifaellátást térben is egyesítő, ártéren és dombvidéken egyaránt megvalósítható helyi önellátó gazdaságot tehát egyaránt tekinthetjük az emberiség hajdani bölcsőjének és jövőbeli mentőcsónakjának, bárkájának!”