Pocsék esztendőt zárunk

Még néhány nap, és véget ér a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legziláltabb éve. Örüljünk, hogy túl vagyunk rajta. A következő esztendő jobbnak ígérkezik, hiszen már csak néhány hónap választ el bennünket az országgyűlésiképviselő-választásoktól. Ennek végeredménye felérhet egy tisztítótűzzel. Rá is fér mindenkire, mert a világgazdasági válság örvényében sokáig tehetetlenül sodródó Magyarország 2008 ősze óta a pénzügyek terén elveszítette a szuverenitását. Nem vitás, hogy a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió húszmilliárd eurót kitevő hitelkerete nélkül összeomlott volna a magyar gazdaság. Mi sem bizonyítja jobban a kölcsön elkerülhetetlenségét, mint az a tény, hogy ennek kétharmadát már igénybe is vette az ország. A mentőövnek azonban megvolt és meglesz az ára: vétlen állampolgárok millióinak kellett újfent hatalmas áldozatokat hoznia, hogy a Pénzügyminisztérium, illetve a Magyar Nemzeti Bank közvetlenül karácsony előtt győzelmi jelentésként kommunikálhassa a hírt, miszerint az ötödik részlet lehívására egyelőre nem kerül sor.
Ami pedig a jövőt illeti: a kétéves türelmi idő lejártával meg kell kezdeni az óriási hitelcsomag törlesztését. Ha több pénzt nem hívunk le, a felvett hitelt 2013-ig visszafizethetjük. A törlesztés 2010 utolsó negyedében kezdődik, a jövő évi tétel 170 milliárd forintot tesz ki. Az utána következő két évben kell visszafizetni a hitel java részét, ami 2011-ben 1150 milliárd, 2012-ben pedig több mint 900 milliárd forintos megterhelést jelent az országnak. Orbán Viktort máris elképzelhetetlen mértékű kötelezettségek várják, pedig még nem is kormányfő.
Gyurcsány mulatott, Orbán fizeti a számlát.
2009-ben sajnos beigazolódott, hogy a demokrácia, amennyiben rossz kezekbe kerül, akkor semmivel sem hatékonyabb rendszer, mint a diktatúra. A kezelhetetlen méretű adóssághegy, IMF-bilincs, felduzzadó munkanélküliség és az emberek lelkét eluraló letargia kísérteties hasonlóságot mutat a nyolcvanas évek végének közállapotaival. Hasonló párhuzamot jelent, hogy a húsz esztendővel ezelőtti helyzethez hasonlóan újra a baloldalt terheli a felelősség az ország tönkretételéért. Akárcsak a Németh-kormány idején, ezúttal is egy „válságkezelő” kabinet próbálta lefaragni a költségvetési kiadásokat és kezelhetővé tenni a deficit mértékét. Már-már abszurd a kialakult szituáció, hiszen a normálisan működtetett európai államokkal szemben, ahol a gazdasági növekedésről vagy a foglalkoztatás bővítéséről folyik a vita, nálunk azért kell újra összeszorítani az unalomig ismert nadrágszíjat, hogy szokás szerint megint kevesebb mínusz éktelenkedjen az államháztartási mutatók adatsorában.
Nem kis részben ez a minősíthetetlen kormányzás idézte elő, hogy a jövő évi választások akár földcsuszamlásszerű változásokat is előidézhetnek. Az MSZP drámai meggyengülése, az MDF vegetálása és az SZDSZ egyre gyorsuló kimúlása odáig vezetett, hogy amennyiben nem történik valamilyen váratlan fordulat a kampány során, akkor a harmadik köztársaság hamis konszenzusának legelszántabb védelmezői együttesen sem szerzik majd meg a mandátumok egyharmadát. Mindez azt jelenti, hogy akár nélkülük is megalkotható lehet egy új alkotmány. Mielőtt azonban bárki is csatlakozna a kormánypárti lapok publicistáinak kórusához, hogy a fasizmus veszélyével riogasson, tegyük hozzá, hogy a Magyarország előtt álló változás közel sem olyan ritka a modern kori Európa történetében. Nem a demokrácia felszámolásáról van ugyanis szó, amivel a baloldal riogat. Hanem a csőd szélén álló (és szétlopott) állami óriásvállalatokkal, a posztjukba bebetonozott szocialista káderekkel, a százmilliós végkielégítésekkel, a sukorói és erzsébetvárosi ingatlanügyletekkel, valamint a Zuschlag Jánossal és Hunvald Györggyel fémjelzett korrupciós rendszer felszámolásáról, illetve a jogállami normák tekintélyének helyreállításáról.
A jelenlegi erőviszonyok szerint erre a feladatra a Fidesznek van a legmegalapozottabb esélye. Amennyiben ma tartanák a megméretést, akkor szinte bizonyosan kétharmados többséghez jutna a polgári oldal vezetőereje. Mindezt az EP-választások és a különböző időközi megméretések is alátámasztják, ahol a legnagyobb ellenzéki pártnak rekordok sorát sikerült megdönteni. Nem szabad azonban beleesnie a túlzott magabiztosság csapdájába. A gyűlöletkeltésre épülő kampányolás műfajában változatlanul ütőképesnek számító Gyurcsány Ferenc az ő elnyűhetetlen Bajnai Gordonjával együtt kemény ellenfél lesz, és nem szabad alábecsülni a kirakatba tolt ifjú titánt, Mesterházy Attilát sem. Mellette szóló érv, hogy az MSZP 2002 óta mindig jól döntött, ha a rövid távú hatalmi érdekekre figyelve kellett miniszterelnök-jelöltet találnia. Ráadásul olyan mélyre süllyedtek a szocialisták népszerűségi mutatói, hogy a soron következő évben már az is önbizalmat adó sikernek számítana, ha megszereznék a parlamenti mandátumok egyharmadát vagy az önkormányzati választásokon megtartanák az általuk uralt megyeszékhelyek polgármesteri székeit. Mivel nem maradt veszítenivalójuk, ezért mérget lehet venni rá, hogy sem istent, sem pedig embert nem fognak ismerni a kampány során, bízva abban, hogy az a hazug demagógia, aminek köszönhetően 2002-ben és 2006-ban győzni tudtak, ezúttal is elegendő lesz a nagypárti státus megőrzéséhez. Ennek a romboló hatású stratégiának máig Gyurcsány Ferenc a legfőbb képviselője. Befolyása a miniszterelnöki és a pártvezéri funkció elvesztése ellenére sem szűnt meg. Jellemző, hogy időnként egyetlen blogbejegyzésének nagyobb a visszhangja, mint a Lendvai–Kovács–Mesterházy hármasfogat teljes havi munkásságának.
A magyar közéletet megmérgező gyűlölködés azonban nem kizárólag Gyurcsány sara. Az elszabadult hajóágyúként hányódó, minden útjába kerülő dolgot letaroló SZDSZ és a kormány mellett tűzön-vízen át kitartó balliberális értelmiség legalább annyira felelős az árkok elmélyítéséért. A két pólus közötti megosztottság bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy időközben új szereplők tűntek fel a színtéren, akikre a Fidesznek is oda kell figyelnie. Az újonnan fellépő, a bizonytalan szavazókra érezhetően erősödő vonzerőt gyakorló pártok – a Jobbik, valamint a Lehet Más a Politika – a későbbiekben okozhatnak még meglepő perceket. Előbbi már az európai választáson is megmutatta az oroszlánkörmeit, új dimenzióba helyezve a nemzeti radikalizmust. Az előretörés lehetősége az LMP számára is fennáll, főleg azért, mert a nagy pártok közötti tér látványosan kiürült. Az MDF Bokros Lajossal felturbózott öregfiúk-csapata ugyan keményen tartja magát a centrumban, ám a közvélemény elit-, illetve globalizációellenes része nem nosztalgiázni akar, hanem új arcokra vágyik.
Sajnos az elmúlóban lévő esztendőnek akadt egy olyan, eddig csekély figyelemre méltatott jelensége, ami az idén a politikai események főáramába került, időnként hatalmas riadalmat okozva a társadalomban. Az etnikai polgárháború veszélyéről van szó. A veszprémi késelők vagy a védtelen romákat leöldöső sorozatgyilkosok éppúgy felelősek a rendszerváltás utáni Magyarország legijesztőbb problémájának felerősödéséért, mint a cigánykérdésben rendet tenni akarók ellen uszító ál-emberjogvédők vagy azok, akik a rasszista, illetve az antirasszista jelszavakkal történő dobálózásból akartak politikai tőkét kovácsolni. Bármilyen kormány alakul a választások után, mindenképpen szakítania kell a politikai korrektség képmutató beszédmódjával, és hozzá kell nyúlnia végre a cigányság problémáinak gyökeréhez. Ha mindez elmarad, és tovább eszkalálódik a már most is tarthatatlan helyzet, akkor ez valamennyi érintett körében a radikalizálódást hirdetőket fogja erősíteni.
Tavasszal az elmúlt húsz év leggyomorforgatóbb kampánya következik majd. Ezt igazolja egy újabb Orbán-lejárató könyv piacra dobása is, amely sorjában a harmadik már. 2002-ben és 2006-ban Kende Péter gondoskodott a politikai alaphangulat megteremtéséről, az idén a piszkos munkát Debreczeni József végezte el. Mindehhez számítsuk hozzá, hogy a világgazdasági válság még korántsem ért véget. Az IMF-nek kiszolgáltatott országról már beszéltünk. A 2010-es választások győztesének tehát embertelenül nehéz dolga lesz. Amennyiben azonban rá tudja terelni az országot a fenntartható növekedés pályájára, és rendet teremt a fejekben, akkor talán a magyar társadalmat megosztó indulatok is elcsitulnak végre, és jövőre egy elviselhetőbb országban fogunk élni.