Még mutatták is az ujjukkal a szovjet katonák, milyen kicsi robotra viszik el a begyűjtött polgárokat – emlékezett viszsza, szemléltetve a kézmozdulatot Mihala Tibor. A többit mindenki tudja. Hosszú évek lettek a kicsi robotból, a legtöbben pedig soha többé nem térhettek vissza szülőföldjükre, mert nem bírta szervezetük az iszonyatos kényszermunkát. Nem volt semmi bűnük, amivel kiérdemelték a borzasztó sorsot, csupán az, hogy magyarok és németek voltak egyszerre. – De hát miként is árthattak volna a tizenéves vagy alig húszesztendős gyenge nők? – tette fel a szónoki kérdést a szombati megemlékezésen a Politikai Foglyok Országos Szövetségének XVI. kerületi elnöke.
Ahogy elnézzük a megemlékező gyülekezetet, inkább megedzette a balsors az egykori fiatalokat. A múltidézésre pedig éppen alkalmas az idő. Majdnem olyan dermesztő hideg van, mint hatvanöt esztendeje azon a baljós, tragikus napon. Papp Józsefné Wiedermann Piroskán, az összejövetel fő szónokán sem látszik, hogy kifogott volna az igazságtalan, embergyűlölő rendszer. Bár szabadkozik, hogy nyolcvannégy évével inkább leírta mondandóját, mindenki hallja, írókat megszégyenítő érzékletességgel, drámai erővel tudja sugározni a kor kíméletlen hangulatát. Elsőéves volt a Zeneakadémián, amikor malenkij robotra vitték a Szovjetunióba. 33 hónap lett belőle. Hatvanöt évvel idősebben is úgy eleveníti fel a rabság idejét, mintha csak nemrég ért volna véget a borzalmas, embert próbáló időszak. Három napra szólt a behívó, ám a 132 sashalmi fiatal már tudta, nem röpke pár napról van szó, amikor látták, hogy hosszú vonatúttal a távoli Szovjetunióba tartanak a vagonok. Aztán nem volt megállás egészen az Urálig, Baskíriáig, ahonnan később Grúziába szállították őket. Az egykori deportált figyelmeztet: máig nem tudni, milyen szisztéma szerint gyűjtötték be a negyven-ötvenezer fiatalt a megszállók, és az sem, hogy a német vagy a magyar jóvátételt dolgozták le. Aki látja a törékeny idős hölgyet, nem könnyen hinné el, hogy több mint félmázsás terheket cipelt fogolytársaival együtt a száműzetésben. Pedig így történt. Megkérgesedett lélekkel robotoltak, s már akkor sem hittek a szabadulásban, amikor minden átmenet nélkül közölték velük: hazamehetnek.
Kertész Imrét idézi: aki nem tud megbocsátani, azt még mindig fogva tartják. Felmerült benne, hol kezdje vajon a megbocsátást? Szerinte a Nobel-díjas író egyet kihagyott: megbocsátani lehet ugyan, ám feledni soha. Talán nem is veszi észre a hajdani elítélt, hogy megbocsátásról beszél, miközben senki sem kért bocsánatot sem tőle, sem többi derékba tört életű sorstársától vagy azoknak a hozzátartozóitól, akik belehaltak a vörös fasiszta rabszolgatartók embertelenségébe. Azt viszont érzékelték mindannyian, hogy nagyot fordult a világ idehaza, amikor hazavagonírozták őket. Már az elvtárs megszólítás volt kötelező. Olyan volt, mintha egy rémálom közepébe csöppentek volna – egyik vödörből a másikba. A kommunista rezsim által terrorizált ismerősök elfordították a fejüket, és átmentek az utca túloldalára, ha meglátták őket. Rájuk varrták a stigmát, mint valami bolsevik sárga csillagot, mint akikről nem lehet tudni, miféle komoly bűnt követtek, ám megérettek a kiközösítésre. Mondani sem kell, rögtön elbocsátották őket régi munkahelyeikről, s szó sem lehetett arról, hogy tudásuknak, képességeiknek megfelelő állást kaphassanak. Piroska sem folytathatta tanulmányait, le kellett mondania az operaénekesi pályáról. A gyilkos, népellenes diktatúra itthon sem akarta engedni, hogy emberhez méltó életet élhessenek a jogfosztott kirekesztettek. „Én tudom magamról, hogy ez a kint töltött idő más embert faragott belőlem, mint ami lettem volna. Engem már nem tud megtörni semmi, hogy abból fel ne tudjak állni. Mert ha kint Baskíriában mínusz húszfokos hidegben elbírtam a hatvankilós targoncákkal, viszszatérve itthon már mi lenne az, amit nem lehet kibírni?” – mondja az egykori rab. Hozzáteszi: keményen dolgozott mindig azért, hogy ne legyen kiszolgáltatott. Ott kellett lennie a legjobb első ötben, hogy ne tekinthessék másodrendű embernek.
Wiedermann Piroska egyike a sok méltatlanul meghurcolt áldozatnak, akiket csak részben egy idegen állam elnyomó gépezete alázott meg. Legalább ennyire fájó volt, hogy saját országuk vezetése tört felettük pálcát, megvonva tőlük az emberhez méltó szabad életet.
Mihala Tibor arról is beszélt a koszorúzáson – a hallgatóság egyetértő megjegyzéseitől kísérve –, hogy a hazug rendszer képviselői már akkor is megígértek mindent, többpártrendszert, demokratikus választást, miközben tudták, hogy ebből egy szó sem valósul meg. Megígérték, olyan világ jön, amilyen még nem volt. És tényleg jött. Mert amilyen a nemzetre szakadt évtizedekig, még sosem volt azelőtt.
Péteri Ildikó tanár, a kerületi Német Kisebbségi Önkormányzat elnöke arra hívott fel, hogy segítsék az egykori üldözöttek memoárjainak kiadását, hogy a hiteles beszámolók maradjanak fenn. Wiedermann Piroska visszaemlékezései 1989 óta az Országos Levéltárban hozzáférhetőek, miután elsőként írta le a sashalmi fiatalok tragédiáját. A volt baskíriai kényszermunkás kiemelte: az eseményeket túl lehet élni, de a hordalékai ott maradnak bennünk, beépülnek a zsigereinkbe. A legkegyetlenebb talán: egész fogságuk alatt még a reményt sem keltették bennük, hogy bármikor kiszabadulhatnak. Paradox módon mégis a jobb jövőbe vetett remény hatotta át a hideggel-faggyal dacolókat a sashalmi emléktáblánál, akik minden évben összegyűlnek emlékezni. Mindezekkel választ kaphatunk, a mai hatalmi utódok miért éppúgy a remény, az önbizalom kiölését tekintik legelső feladatuknak.
origo.hu
Tankcsapda: íme a harmadik tag: „Ő az igazi”
