A korrekt parasztok végnapjai

A második világháború után valami végleg eltörött. A mezőgazdaság szocialista átszervezése elmúlásra ítélte a paraszti létformában élő magyar vidéket. Tudni lehetett: a régi világnak befellegzett. Két lelkes néprajzkutató az utolsó pillanatban még dokumentálta, amit csak lehetett. A legendás Átány-kutatás eredményéből Egy falu az országban címmel a Néprajzi Múzeumban rendeztek kiállítást.

Egy átányi korrekt (őslakos, földdel rendelkező, gazdálkodó) paraszt hajnalban kelt, szekérre pakolta a családot, naphosszat kapált a földeken, „köröm közül” étkezett. Férfiember éjjel a lovak mellett, ólban hált, az asszonynépség dolga volt őrizni a tűzhely melegét. A korrekt paraszt nem pazarolta a szót. A tárgyai, a gesztusai beszéltek helyette. Soha semmit el nem dobott, s mert csak magára számíthatott, tartalékolt. A kasza törött éléből kést, erős gallyakból kapanyelet faragott. A nádfedeles, döngölt padlós lakóházak ablakai a település szűk magjában néztek egymásra, körülöttük széles gyűrűben sorakoztak az ólas kertek, ahol lánynak, asszonynak semmi keresnivalója nem volt. A parasztember vasárnap misére ment. Halottját elsiratta. Lánya lakodalmán sírva mulatott. És a nap felkelt, és „megszentült”. Hétköznapra ünnepek jöttek. És a parasztember vetett és aratott.
Úgy hangzik, mint valami móriczi novella, holott mindössze szűk negyven éve, amikor minden idők talán legrészletesebb hazai parasztikultúra-kutatása befejeződött, még valóság volt. A kutatás eredményéből készült háromkötetnyi monográfia a kilencvenes évekig itthon meg sem jelenhetett, miközben a tanulmányokat sok országban ma is kötelező tananyagként oktatják az egyetemeken.
Fél Edit és Hofer Tamás néprajzkutatók az ötvenes évek közepétől összesen nyolcszáz napot töltöttek terepmunkával egy akkor még háromezer lelkes hevesi faluban, Átányban. Megszállott aprólékossággal, minden kutatói eszközzel igyekeztek átmenteni valamit egy elsorvadásra ítélt ősi létformából. Nem elégedtek meg néhány jellegzetes tárgy begyűjtésével. A beilleszkedő megfigyelés módszerével élve beépültek a közösségbe; az ötvenes évek elején még mindig őseik hagyományai szerint élő átányi emberek úgy fogadták a messziről jött pesti értelmiségieket, mintha szabadságos katonák lennének.
Fél Edit Orbán Ferencéknél, tanítványa, Hofer Tamás egy jómódú, rangos gazdacsaládnál, Kakas Józseféknél talált otthonra. Részt vettek a hétköznapokban, velük együtt étkeztek, s ha kellett, disznót vágtak, tőzeget tapostak, kapáltak. Az átányiak mellé szegődve monografikus tárgygyűjtést végeztek, a legapróbb részletekig dokumentálták az agrármunkákat, a hétköznapi szokásokat. A hetvenes évekig tartó kutatás legnagyobb kincse talán nem is a közel négyezer összegyűjtött tárgy. Hofer Tamás fotográfiái magukért beszélnek. Fekete-fehér képeken arcok, ráncok. Fertályos gazdák, kurtaföldű, igás- és gyalogemberek, tanyázó férfiak, cserépedény fölött hajladozó asszonyok. Hofer Tamás művészi színvonalú portréiban összesűrűsödik a történelem, a magyar parasztsors.
A kiállítás soha be nem mutatott kutatási anyaga a közelmúltban 80. életévét betöltött kutató munkássága előtt tiszteleg. A tárlat vázát a fotográfiák, az összegyűjtött tárgyak és egy személyes szál adja: a kiállítás Kakas József és családja egy nyári hétköznapjára fűzve kiválóan szemlélteti a paraszti létforma legapróbb mozzanatait és szokásait. Kirajzolódik egy archaikus paraszti közösség felépítése, az a teljesség, amelyben a tizenkilencedik század végétől az iparosodás térnyeréséig és az erőszakos téeszesítésig az alföldi parasztság élte dolgos hétköznapjait. Míg néhány tollvonással véget nem vetettek neki.