A valóságbővítő

Mindig időszerű az, ami képes ellenállni az időnek – a Hitel folyóirat idei első lapszámában írja ezt Csoóri, mondanom sem kell, roppant időszerűen.
Egy régebbi, alapvető írásában olvasható, Paul Éluard és francia szürrealista kollégái mennyire fájlalták, hogy a Robinson francia kiadásának elejéről kimaradt a hajótörés veszteséglajstroma, vagyis az a felsorolás, amikor a szigetre vetődő civilizált ember felméri régi világának fennmaradt romjait, amelyekkel mint indulótőkével felkészülhet a sziget ismeretlen kihívásaira. A népiek nemzedéke ugyanígy mérte fel az összeomló, tradicionális népi kultúra világát, majd rekonstruálta azt a papíron. Csoóri mutatott rá, hogy a váratlanul modern képalkotás elemei nemcsak a népköltészetben, de a paraszti beszéd mindennapi kreativitásában is ott rejlettek. Egy helyütt meg is adja a világátlényegítés házi receptjét. „Hogy mi a költészet, nem tudom” – szabódik furfangosan, majd láthatjuk, miképp születhet a „felhők alatt repül a madár” példamondatból „finom valóságbővítéssel” izgalmas jelentéstöbblet: a madár végül „hajigálja hátra a felhőket, mint menyasszonyi fátylat”. Csoóri lírájának gyökerénél ott a tragikus történelmi tapasztalat. Mindennél érzékletesebben beszél erről egy anekdota, amelynek színtere a második világháború idején tizenhétszer oda-vissza foglalt Zámoly. Beront a házba egy orosz katona, géppisztolyt fog az ijedt kamasz költőre, érthetetlen nyelvén üvöltözni kezd vele, majd miután Csoóri felkészült a halálra, a fegyveres fickó minden átmenet nélkül lerogy egy székre, és mély álomba zuhan. Abszurditás és agresszivitás ilyen elementáris keveréke, nyelvi elszigeteltség és történelmi kiszolgáltatottság ilyen nyilvánvaló ténye mindennél élesebben beég az aligfelnőtt viaszként formázódó tudatába.
A kavargó rettegésnek mégis mintha lenne mozdulatlan magva, egy rejtelmes térszelet, amelyben nesztelenül havazik, „mintha egy katedrális vakolata hullana”. „Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam” – olvassuk egy versében. Mi sem hisszük. Tanúságtevőként, nagy erejű világépítőként ugyanis kimondja: „A kultúra nem dísz, nem fényűzés, nem ráadás valamire, hanem élet.”