Amikor Budapestet szeretni lehet

Szilánkok a virtuálból, egy közösségi oldal fórumáról, sztrájk után. „Folytassátok, folytassuk, ha már egyszer megjelent a szikra, hogy van még emberség! Ne hagyjátok, hogy elaludjon, segítsetek, hogy legyen kedvünk folytatni!” Aztán. „Tizenegy embernek sikerült örömöt okoznom. Délelőtt megbeszélt stopposaim voltak, akik mindennap csokival készültek. Köszönöm nekik. Köszönöm nektek.” Kattintok, kicsit lejjebb. „Köszönöm annak a látássérült srácnak, aki ma beszállt hozzám, hogy elvihettem. És köszönöm a BKV-nak, hogy ilyen szép napokat okoznak nekünk. Rég volt ennyi jó érzés az emberekben.” És még egy. „Kezdtem elhinni, amit az emberi önzésről mondanak. Ömlik a rossz, mindenhonnan. Erre tessék. Néhány nap, és talán velem együtt sokan újra elhitték, hogy az emberi kapcsolatoknál semmi sem lehet fontosabb.” Valaki egy potyautasáért aggódik, vajon zárás előtt odaért-e még a bankba, más a kocsijában maradt arany fülbevaló gazdáját keresi, vadidegen emberek kacsintanak egymásra, és ami a legtöbbekből kikívánkozik: a hála.
Olvasgatom a néhány nap alatt tizenkétezer tagúvá bővült BKV-pótló mozgalom oldalának bejegyzéseit a Facebookon, és csak mosolygok magam elé. Eszembe jut a saját élmény, a fuvaros, aki nem volt rest, és a kedvemért lelassított. A nevét sem tudom. Én voltam aznap a hatodik fuvar, s ha nem lett volna késő este, talán a tucatig is eljut. Ő, és az a sok ezer pesti autós, aki a BKV-sztrájk idején merészebb volt, mint a megszokás, erősebb, mint az elidegenítő félelmek, szóval az a néhány ezer budapesti, aki bosszúságait, sérelmeit félre téve mert jéghideg ellenszélben is ember lenni, egy egyszerű gesztussal elindított valamit, amit egyszerűen nem szabad elfelejteni. A kényszer valami olyat mozdított meg a fővárosiakban, amiben talán már el is felejtettek hinni. Hogy a közöny csak póz. Hogy Budapest nem szükségszerűen böszme és életidegen nagyváros, ahol némán maguk elé meredő droidok kavarognak nap mint nap anélkül, hogy egymás létezéséről legalább egy óvatlan kedves gesztus erejéig tudomást vennének. Hogy Budapestet lehet szeretni. Hogy Budapesten akár jól is lehetne élni. A BKV-sztrájk híreire néhány hét múlva senki nem fog emlékezni. Elnyeli majd a hírözön süllyesztője, a dolgok pedig a maguk rendje és módja szerint hömpölyögnek tovább. Egy jóízű, szalonspicces beszélgetést, egy valódi találkozást nem felejt el az ember csak úgy. Budapest a sztrájk idején olyan volt, mint egy megmámorosodott hivatalnok, akiből hosszú, kényszeres hallgatás után előtör az életöröm. Léptei lelassultak, mozgásából mintha kiveszett volna a kapkodás. A Jászai téren meghallotta a csöndet, dobott egy ötvenest a hegedűsnek. A megállókban vacogva stoppolt. Ha stoppost látott, lelassított. És semmi nem kellett hozzá. Épp csak néhány nap sztrájk.