Angyalföldi áru, kapcsolás

Woody Allen mondja az Annie Hall prológusában: soha nem szeretne olyan klubhoz tartozni, amely őt is felveszi a tagok sorába. E gondolat mentén haladva számos magyar futballcsapat vezetője kijelenthetné: soha nem szeretne olyan tulajdonost, aki/amely éppen az ő együttesében lát fantáziát, üzleti sikerlehetőséget. Mert ha mégis, akkor az illető vagy pénzügyi analfabéta, vagy sanda szándék vezérli.
Az asszociáció abból ered, hogy a reménybeli olasz befektetőjelölt február 15-én sem vásárolta meg a Vasast. Mint ahogyan egy és két hónappal azelőtt sem, sőt, korábban az amerikai, az orosz vagy a hottentotta vevők is nyomtalanul elillantak. Az érdemi kérdés ráadásul nem is az, miért mentek el, inkább az, mit akartak valójában, itt voltak-e egyáltalán? Hiszen a Vasast jelen formájában épeszű és becsületes ember nem tarthatja piacképes árunak.
Nincs tehát semmi szenzáció abban, hogy a „Megváltó” hétfőn sem jelent meg Angyalföldön. Ahol eljövetelében most minden eddiginél erősebben bíztak, csak hogy a kedvében járjanak, mielőtt megkezdte volna a megmentést, puszta óhajára azonnali hatállyal menesztették a vezetőedzőt, a Vasashoz nem egyszerű munkavállalóként kötődő Mészöly Gézát. Vajon mit érezhet ő most? És Markovits László klubelnök? Aki napjaink egyik legrátermettebb, legrokonszenvesebb hazai sportvezetője, de a történtekért mégis viselnie illik minimum az erkölcsi felelősséget. Milyen morális megalapozottsággal dolgozhat a továbbiakban az „olaszok” által a Fáy utcába közvetített tréner, Giovanni Dellacasa? Normális megoldás, hogy a tavaszi idény anyagi fedezetét innentől Mauro Bressan sportigazgatótól várják, és ő erre határozott ígéretet is tett?
Logikus és kemény felvetések, emberi sorsokat befolyásolnak. Az alapkérdés mégis egészen más, annak sokkal nagyobb a tétje, mert úgy szól: kinek igazán fontos még ez a Vasas?
Pár tucat sportolónak, edzőnek és sportvezetőnek, akinek a megélhetése múlik a klub létén, bizonyosan. További néhány száz, a Vasasban cseperedő gyermeknek és szüleiknek ugyancsak. Körülbelül hasonló számú, legfeljebb ezer, na jó, kétezer elkötelezett szurkolónak szintén. Ők így összesen a teljes hazai népesség mintegy 0,3-0,4 ezrelékét adhatják ki. Közös bennük, hogy kötődnek a Vasashoz. Meg az is, hogy nem tudják eltartani. Nemhogy egyénenként, együtt sem. Mert miközben mondjuk az NBA tök utolsó helyezettje is rendre csurig telt ház, tízezernél is több néző előtt játszik, és a bérletesektől befolyó pénz már a szezonkezdetkor rendelkezésre áll, addig a több olimpiai bajnokot felvonultató, itthon egyeduralkodó piros-kék vízilabdacsapat szombati Euroliga-mérkőzésére összvissz háromszázan voltak kíváncsiak; erre a „tömegre” sajnos nem lehet költségvetést építeni. Mint ahogyan az állami támogatásra, a televíziós jogdíjakra, a hirdetési bevételekre sem. Maradna a magántőke, érdesen szólva fogni kellene egy „madarat”. De nem sikerül, mert a szándék és a képesség a megmentésre sehol, senkiben nem találkozik.
Pontosabban a Fáy utcában nem, másutt ellenben igen. Csakhogy inkább az a csoda kategóriája, nem a Vasasé. Mert ha nincs George F. Hemingway, ma már nincs Honvéd. Ha nincs Várszegi Gábor, nincs MTK. Ha nincsenek az angolok, nincs Fradi se. Ők persze vannak, ma még vannak. No és utánuk lesz valaki?
Budapestnél több – országos léptékkel mért – nagy egyesületet egyetlen európai város tart el, London. A két település, a két nemzet labdarúgása semmilyen tekintetben nem vethető össze, más nagyságrend. Madrid és Róma kettő, Berlin és Párizs egy tradicionális futballklubot bír el, Budapest ötöt. Azaz éppen hogy nem bírja.
Kínálkozna még a szokásos magyar árukapcsolás: futballcsapattal terhelt, értékes ingatlant vegyenek! Igen ám, de érthetően egyre kisebb a kereslet erre is. Hiszen ha lakás után kutatok, és azzal a feltétellel jutnék előnyös ajánlathoz, hogy a nappaliban squashcentrumot kell működtetnem, valószínűleg azonnal továbbállok. Pedig a fallabda a lelkes és anyagi terheket is készséggel vállaló, szabadidejüket feláldozó, mindezért a játék örömén túl semmiféle ellenszolgáltatást nem váró amatőrök sportága.
A magyar labdarúgás, különösen annak úgynevezett élvonala viszont nem az.