Az euró ára

Kevesen tudják, hogy Magyarországnak vagy a magyaroknak közük van az euró létrejöttéhez, de ha tudják, akkor is Lámfalussy Sándorra (képünkön) gondolnak. Lámfalussy szerepe azonban eltörpül Németh Miklósé mellett, aki lehetővé tette a páneurópai pikniket, és ezzel beindította azt a lavinát, amely végül a német újraegyesítéshez vezetett. Ez utóbbi volt azonban az, amit a franciák a legkevésbé akartak, csak nem tudták megakadályozni, végül beleegyeztek, de hogy Németország ne tudjon ismét a fejükre nőni, kitalálták, hogy a két országot mindörökre egymáshoz kell láncolni, ez a lánc lett az euró. Ennek igazolására idézhetünk magának Lámfalussynak a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásából: „A berlini fal összeomlása majdnem biztossá tette, hogy Németország előbb-utóbb egyesül, ami döntő szerepet játszott a monetáris unió előkészítésének felgyorsulásában. Ennek hátterében a Kohl–Mitterrand alku állt: Franciaország (de nem csak Franciaország) elfogadja a német egységet, ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság elfogadja a monetáris uniót – amely együtt jár a német márkának – és a német márka hegemóniájának – a megszüntetésével.”
Csakhogy a közös pénz létrehozásának bizonyos feltételei vannak, közöttük egy olyan, amelyről mind Lámfalussy, mind az euró bevezetése mellett elkötelezett közgazdászok megfeledkeznek, mégpedig az, hogy szükség van egy olyan automatikus pénzügyi transzfer mechanizmusra, amely oda irányítja át a valutaövezet központosított jövedelmeit, ahonnan a valutaövezeten belüli szabad piaci mozgások kiszívták. Bár lehet, Lámfalussy mégis tudja ezt, és ezért tartotta előadásában „aggasztónak” azt, hogy az unió központi költségvetése nagyon alacsony – a GDP mindössze egy százaléka.
Ezt azonban az euróról az első pillanatban lehetett tudni. Milton Friedman (a neoliberalizmus „atyja”) már 1997-ben felhívta a figyelmet arra, hogy egy politikai unió megteremtheti egy valutaunió feltételeit, de a nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió akadályozhatja a politikai egység létrehozását (Wall Street Journal, 1997. június 20.), mert azokat a problémákat, amelyeket a nemzeti valuták leértékelésével meg lehetett volna oldani, a közös valuta súlyos politikai konfliktusokká alakítja át. Spanyolország és Olaszország példáját idézte, hogy nem fogják bírni a német gazdasággal való versenyt, és emiatt jelentős egyensúlytalanságok fognak kialakulni (Corriera della Sera, 2001. augusztus 27.). Milton Friedman azóta meghalt, de a jóslata bevált, ezt jelzi Görögország, Portugália, Spanyolország jelenlegi gazdasági helyzete, amelyhez rövidesen az olaszok is csatlakoznak majd.
A probléma súlyosságát jelzi, hogy az elmúlt heti európai csúcs egyik témája a Görögországnak nyújtandó segítség volt. Ám bármennyire fogadkozik is Görögország, hogy ezentúl nem fog „trükközni”, vagy hogy egyensúlyba hozza költségvetését, ez csak tüneti kezelés. A probléma igazi okára Martin Wolf, a Financial Times vezető közgazdasági kommentátora mutatott rá elmúlt szerdai cikkében (február 10.): „Ameddig Németország hatalmas külkereskedelmi aktívumot produkál, a gyengébb gazdasággal rendelkező országok számára majdnem lehetetlen lesz, hogy a fizetőképtelenség csapdájából kikerüljenek. Problémáikat nem lehet pusztán pénzügyi korlátozásokkal megoldani. Számukra az szükséges, hogy a termékeik iránt megnyilvánuló külső kereslet jelentősen növekedjék.”
Ennél világosabban már nem lehet megfogalmazni, hogy a költségvetési megszorítások (Bokros–Gyurcsány–Bajnai), csomagok sorozata nem vezet sehova, valóságos megoldást csak a reálgazdasági változások (a fizetési mérlegek megfelelő eszközökkel való kiegyenlítése) hozhat, amely elérésében a felesleggel rendelkező országoknak éppen akkora a felelőssége, mint a hiánnyal rendelkezőké. Ha ilyen vélemény már a Financial Timesban is megjelenhet, akkor talán idehaza is érdemes lenne odafigyelni.