C-moll, a közös nevező

Schiff András hangversenyeit zenei ínyencségnek titulálni leegyszerűsítés lenne. Már a műsorok tematikája is rafinált. Felfejteni azt a szövevényes kapcsolatrendszert, ami az adott műveket összefűzi, nem kis feladat. Közben újabb és újabb meglepetésekre bukkan az ember, de mindvégig ott motoszkál benne a tudat, vajon hányról maradt még le?

Nem volt ez másképp most sem. A c-moll tényleg a közös hangnem, a közös nevező volt, de a hangverseny struktúrája ennél jóval mélyebb összefüggéseket tárt fel. Ennél jobban, szebben talán nem is lehetett volna bemutatni a Mozart és Beethoven közötti szellemi kapcsolatot. És ez nem csak a rokonságot mutató zongoraversenyeknek (az elhangzott, szenvedélyes, sötéten kavargó Mozart-versenymű Beethoven egyik kedvence volt, és nagyban hatott is rá), vagy a zenekar közel azonos összetételének volt köszönhető, hanem az interpretációnak is. Schiff játékában minden egyes hang, ütem mögött lélek, szellem volt, sajátos intelligencia és kifejezésmód. Emellett olyan részleteket tárt fel, amelyeket eddig nem hallottam, pedig már magam sem tudom, hányszor hallgattam ezeket a darabokat, közte magától az előadótól is. Még mindig lehet újat mondani a repertoár gerincét alkotó művekről, csak kell hozzá valaki, aki kisöpri a pókhálót az ember füléből.
Ezen túl a darabok szerzőnként is összekapcsolódtak. A pianista-dirigens időt sem engedett a taps számára, hogy ezt meg ne törjék. Egy-két hallgató mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, és elragadtatásának adott hangot. A versenyművek mellett elhangzó Mozart-fantázia és Coriolan-nyitány sajátos világa egy-egy miniatűr operával, illetve drámával járult hozzá a koncert kettős ívéhez. Hiányérzete legfeljebb a nyitány alatt lehetett a hallgatónak, amennyiben az izzó, fojtott szenvedély monumentális megnyilvánulását várta a darabtól.
A szó legszorosabb értelmében vett nemzetközi zenekar (tagjai között az est spiritus rectorának hegedűművész feleségével) játékából mindvégig kitűnt, hogy kamarazenészekkel, szólistákkal van dolgunk. Ez az előadás minőségén túl a differenciált hangzásban is megnyilvánult. És bár nem régizenei együttesről van szó, a kontúrok, a részletek, sőt a szólista játéka is mind ebbe az irányba mutatott.
A szűnni alig akaró taps után Mozart Esz-dúr zongoraversenyének lassú tételét kapta ajándékba az est közönsége ráadásként, továbbá a Wolhtemperiertes Klavier első kötetének nyitódarabját, a C-dúr prelúdium és fúgát. Szebben, elegánsabban már nem is lehetett volna elköszönni.
(Capella Andrea Barca, zongorán közreműködött és vezényelt: Schiff András, Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2010. január 26.)