Csonka ország

Haitin megszűnt az állam, az országot gyakorlatilag az amerikai nagykövetségről irányítják. Ám a tévétársaságok híradásaival ellentétben a katasztrófa nem az állatot hozta elő az ott élőkből, hanem az embert. A helyszínen járva segítőkészséget, fegyelmet és olykor innen nézve megmagyarázhatatlannak tűnő derűt tapasztaltunk.

Két nappal a földrengés után kismama érkezik a port-au-prince-i kórházba. Már 48 órája elfolyt a magzatvize, de a baba sehol. Hogy anya és gyermeke életét megmentsék, azonnal császármetszést kellene végezni, ám a két műtő folyamatosan foglalt. Amerikai orvosok vették be magukat oda, ők hozták a sebészeti eszközök többségét, hát ők is operálnak.
Most tényleg nincs idő várakozni, betolják hozzájuk az asszonyt is, s a kis Jesuve hamarosan megszületik. Ám nincs szívhangja, nem indul be a légzése, egy pillanatra úgy tűnik, hiábavaló volt a küzdelem. Aztán csoda történik. Sikerül stabilizálni a gyermek állapotát, s bár még lélegeztetésre szorul, ő is és anyja is túl vannak a közvetlen életveszélyen. Néhány napon belül még három kisbaba születik ugyanitt.
Port-au-Prince-be érve Cseke Zsolt doktor első feladata is egy szülés levezetése volt. A nyíregyházi traumatológus a Baptista Szeretetszolgálat Rescue 24 nevű nemzetközi mentőcsoportjának tagja, az egységben öten magyarok. Többen közülük a helyszínre értek a január 12-i földrengést követő 48 órán belül.
Ha valakinek nem sikerül felkéredzkednie egy közvetlenül Port-au-Prince-be tartó katonai gépre vagy ENSZ-járatra, akkor a Dominikai Köztársaságon keresztül juthat el Haitira. Jókor érkezem Santo Domingóba, a baptisták ugyanis éppen busznyi ellátmányt akarnak küldeni a dominikai fővárosból a helyszínen dolgozó alakulatoknak. Úgy tűnik, én is beférek a csomagok közé. A szervezőknek dönteniük kell: vagy elindulunk a tervek szerint Haitira, s akkor a busz másnap reggeltől újra a terepen segítheti az orvosok és mentősök munkáját, vagy beszereznek mindent, ami kell, ám akkor késünk egy napot. Mivel elegendő ivóvíz és alapvető élelmiszerek nélkül lehetetlen lenne dolgozni, a bevásárló körút mellett döntenek, nekem viszont így nem marad más dolgom, csak a várakozás. Bosszantó érzés a tehetetlenség.
Dominikán sem egyszerű beszerezni a szükségletet nagy mennyiségben. A segélycsapatok konténerszámra viszik a palackos vizet, a tejet, a konzerveket: ekkora keresletre nem lehetett felkészülve egy kicsi ország.
Tartok tőle, hogy felbosszantom, de akkor is folyton nyaggatom a gyülekezet lelkipásztorát: mit tud a munkatársairól, mikor indulhatunk végre? De Louis-nál nyugodtabb embert aligha lehet elképzelni, pedig három telefonjából kettőt szinte mindig a fülén tart, annyian hívják. Santo Domingóból lényegében ő adja a hátteret a baptista alakulatnak a Haitin zajló munkálatokhoz: szállást, ellátást biztosít a váltócsoportoknak, szervez, beszerez, tolmácsol – és tartja a lelket mindenkiben. Elmúlik délután kettő, mire mindent a buszba pakolunk, ma már biztosan nem tudjuk átlépni a határt, de azért elindulunk.
Bernardo a sofőr, mellette ül a Puerto Plata-i közösség lelkipásztora, Wilman, én pedig befészkelem magam hátra, egy láda gyógyszer és néhány karton kétszersült közé. Egy Bani nevű kisvárosban ér bennünket az este, ahol megszállunk. Sült csirke, banán és avokádó a vacsora, igencsak jó sorunk van.

*

Wilman története figyelmeztet, hogy „odaát” valami más vár bennünket: közeli barátjáról mesél. A férfi Port-au-Prince közelében lakott, háza megsemmisült, maga alá temetve mindhárom kislányát. Kettőnek a holttestét már megtalálták, a harmadik eltűnt.
Rémhírekből indulás előtt kijutott bőven, a hírcsatornák folyamatosan zavargásokról, fosztogatásokról, külföldiek elleni támadásokról tudósítottak. A határon átlépve viszont nyomát sem érezni feszültségnek. Csak azt látni egyből, hogy a két ország két külön világ: kinézetükben, nyelvükben is mások az emberek, a színes dominikai faházak ideát palotának tűnnének.
Még az óra is eggyel kevesebbet mutat Haitin.
Földúton, majd töredezett aszfalton haladunk, olyan a hangulat, mint Afrikában. Összedőlt házakat csak nyugat felé, a fővároshoz közeledve látunk. A földrengés epicentruma nagyon közel volt Port-au-Prince-hez és a sűrűn lakott területekhez, mintha valamiféle erő szándékosan akart volna ott pusztítani, ahol legtöbbet árthat az embereknek. A folyamatos útlezárások miatt hatalmas a dugó, csak egy szirénázó konvojhoz csatlakozva tudunk célba érni. A túlélők utáni kutatást leállították, mondván, a 35–40 fokos hőségben már biztos, hogy mindenki szomjan halt a romok alatt. De csak érkeznek az újabb és újabb csodákról szóló hírek, a mentőalakulatok táborában egy éppen most kiszabadított fiatalemberről mesélnek. Úgy dőlt össze az épület, hogy az alsó szinten nagyjából egyben maradt egy helyiség, csak a törmelékek miatt nem lehetett kijutni belőle. Viszont maradt bent kóla és rágcsálnivaló, ami elég volt a túléléshez.
A katasztrófa a szegényeket sújtotta leginkább, az összetákolt kőházak jórészt romba dőltek, míg a masszívan megépített elegáns villák némelyikén még csak repedések sem keletkeztek. Port-au-Prince egyes részei most olyanok, mint egy borzalmas menekülttábor, a köztereken és néhol a romok között nejlonból, vásznakból tákolt sátrakban húzták meg magukat emberek százezrei.
Az ENSZ-nél azt mondják, legalább félmillióan az utcán élnek a földrengés óta, ezek a számok azonban egyelőre legföljebb becslésnek nevezhetők. Kérdés az is, mi lesz az eddig kórházban kezelt sérültekkel, hova mennek majd kezükben a zárójelentéssel, ha otthonuk elpusztult, s sokaknak a családja is odalett.
Szinte szünet nélkül temetnek; a házelnököt ugyan konvojjal kísérik utolsó útjára, de holttestek tízezrei tömegsírba kerülnek, más módja nincs a járványok megelőzésének. Ahol a romok alól hullaszagot érezni, de nincs kapacitás a törmelék eltakarítására, gyakran tüzet próbálnak gyújtani, hogy elégjenek a tetemek. De az utcákra mostanra nagyjából visszatért a rend, és kinyitottak a piacok is. Úgy tűnik, az emberek vagy nem tudták még felfogni, mi történt velük, vagy beletörődtek a tragédiába. Hihetetlenül nyugodtnak tűnnek, még mosolyogni is van erejük.
Az összeroggyant elnöki palota körül sátrak állnak, tart a zsibvásár. A közeli minisztériumok, kormányzati épületek mind összedőltek, maga alá temetve négy minisztert és az adminisztrációban dolgozó alkalmazottak többségét. Bekövetkezett tehát az, amire a modern korban még sosem volt példa: egy természeti csapás lényegében megszüntette az állam működését. A hasonló méretű pusztítást végző – bár kevesebb emberéletet követelő – iráni vagy kínai földrengéseket követően a kormánynak mindig volt lehetősége arra, hogy két-három napon belül többé-kevésbé új hivatali rendszert építsen ki, Haitinak azonban erre esélye sem lehetett. Ez az ország a szívébe kapta a döfést. Úgyhogy nem túlzás azt állítani, hogy az államot jelenleg az amerikai nagykövetségről irányítják. Az épületet gépfegyveres amerikai katonák védik, előtte pedig kígyózó sorban állnak éjjel-nappal a helyiek, hogy beadhassák vízumkérelmüket.
A város szélén UN (vagyis ENSZ) feliratú nagy kamionokból élelmiszercsomagokat osztanak. Két-három százan biztosan összegyűltek, de nincs tülekedés, az emberek libasorba állva várják, hogy nekik is jusson csomag. Még az európai utazónak is meglepő ez a fegyelmezettség.
A magyar csapat leginkább a közösségi kórháznak nevezett fővárosi intézményben tevékenykedik; a 24 órás műszak alatt százötven–kétszáz beteggel tudnak foglalkozni. Cseke doktor Siklósi Gábor mentőápolóval és az egységet vezető Pavelcze Lászlóval szabad műtő híján az udvaron várakozó sérülteket látja el. Utóbbi már 42 nemzetközi mentésben vett részt Kolumbiától Srí Lankáig, de azt mondja, szakmai szempontból ez a legnagyobb próbatétel, itt ér a legtöbbet a segítség.
Szalóki Nándor kecskeméti mentőorvost az intenzív osztályra hívják egy már operált, de lázas kisfiúhoz, az emeleti orvosi szobában a csapat koordinátora, Kormos Endre pedig épp azon dolgozik, miként tudna a Baptista Szeretetszolgálaton keresztül Magyarország is csatlakozni az árva-örökbefogadási programhoz. Ők is a hihetetlen fegyelmezettségről beszélnek. Azt mesélik, egyszer sem találkoztak agresszióval, épp ellenkezőleg, az emberek nagyon hálásak minden külföldinek a segítségért.
A páciensek többségét valamilyen végtagsérüléssel kezelik. Fontos, hogy a nyílt sebeket alaposan fertőtlenítsék, rendszeresen kötözzék, mert nagy a fertőzésveszély. Talán nem is gondolnánk, mondják az orvosok, hogy egy nyílt kar- vagy lábsérülésbe is bele lehet halni, pontosabban a vérmérgezésbe, amelyet a hiányos ellátás miatt kaphatnak a sebesültek.
Kötszer és gyógyszer érkezett bőven a kórházba, de nincs megfelelő műszerpark, laborháttér, úgyhogy vizsgálati eredmények hiányában az orvosoknak gyakran megérzéseikre kell hagyatkozniuk a diagnózis felállításakor.
Cseke Zsolt és Pavelcze László egy puffadt hasú kisfiút vizsgál, kap enni, mégis úgy fest, mint az éhezők. Az orvos bélféreghajtót ad neki, amely hamarosan meg is hozza az eredményt. A látványt csak erős idegzetűek viselik el.
Mivel nincs halottasház, az elhunyt betegeket a földre fektetik a kertben. Időnként érkezik egy autó, amely elszállít néhány tetemet, de a melegben hamar megkezdődik a bomlás, orrfacsaró a bűz. Az utcán viszont legalább már nem találkozunk ilyen látványnyal. Kicsit odébb a nem súlyos állapotú, lábadozó betegek fekszenek sátrakban, odabent nincs elég hely nekik. A szabadban valószínűleg jobb soruk is van. A bejáratnál sörétes puskát viselő őr áll, egyesével engedi be a látogatókat, hogy ne legyen túl nagy a zsúfoltság. A padokon főleg gyermekek ülnek, majdnem mindegyikük elvesztette vagy a karját, vagy a lábát. De sírást alig hallani. Túlélők, de elsősorban gyerekek. Arcukról letörölhetetlen a mosoly.
Rengeteg az amputáció, a sebesültek olyan esetekben is elveszítik sérült végtagjukat, amelyekben rendes körülmények között többszöri operációval garantálható lenne a teljes gyógyulás. Egy férfi érkezik kontrollra, nyakán vastag kötés. Cseke Zsolt ismeri a beteget, ő operálta – szabad műtő hiányában itt a folyosón. Csúnya a sebe, de rendszeres átkötözéssel, illetve később, ha lesz rá mód, plasztikázással rendbe tudják hozni. Túl fogja élni.
Az intenzív osztály annyiban tér el a többi kórteremtől, hogy légkondicionált, de itt sincsenek drága műszerek, nincsenek monitorok, lélegeztetőgépek. Ha valakinek leáll a szívműködése, nem jelzi semmi, gépek híján a személyzetnek kell folyamatosan figyelnie a betegekre. Igaz, katasztrófák idején – így történt ez most is – a betegeket állapotuk szerint rangsorolják, ahogy az orvosok mondják: „triage-olják”. Ez azt jelenti, hogy a legsúlyosabb és legkönnyebb sérülteket nem látják el mindjárt, míg ugyanis egy életveszélyes állapotú beteg hosszú időre leköti a mentőcsoportot, több közepesen sérült állapota is súlyosabbra fordulhat, ami viszont azonnali beavatkozással megelőzhető lehet. A kisebb sebesülések ellátása pedig ráér addig, ameddig a többiek állapotát stabilizálják. Ez a gyakorlatban olyan döntést eredményezhet, hogy nem végeznek újraélesztést, csak azokkal foglalkoznak, akik biztosan menthetők. Hogy a mostani állapot a kórházban katasztrófahelyzetnek minősül-e vagy sem, azt mondják: határeset. Az intenzíven mindenesetre belekezdenek egy súlyos idegrendszeri sérülésekkel bekerült nő újraélesztésébe. Hosszú percekig küzdenek, de hiába. A halál pontos oka sosem fog kiderülni.
Folytatás a jövő szombati Magazinban