Hogy a vancouveri hányadik olimpiám? – kérdez vissza Regõczy Krisztina, aki a Nemzetközi Korcsolyázószövetség (ISU) jégtáncszakbizottsága tagjaként és a magyar csapat elõkészítõ bizottságának vezetõjeként is jelen van a XXI. téli ötkarikás játékokon. „Hû, ezt végig kell gondolnom… Versenyzõként kettõ adatott meg, Innsbruck és Lake Placid, Szarajevóban nem voltam, Calgaryban sem, 1992-ben Albertville-ben már igen, tanítványokkal, a Szentpétery Csabi, Regina Woodward kettõssel. Lillehammerben pedig már a franciáknak segítettem be. Nagano kimaradt, aztán Salt Lake Cityben újra ott lehettem, és ott már az Anissina, Peizerat kettõs mellett, velük hosszú éveken át dolgoztam. Muriel Boucher volt az edzõjük, aki nagyon jó barátnõm, annak idején még együtt korcsolyáztunk. És a mai napig járok ki hozzá, attól függõen, mennyi segítségre van szüksége, hány párral dolgozik. S hogy az olimpiákat tekintve a sor végére érjünk, Torinóban nem voltam ott.” Regõczy Krisztina megbecsült személyiség az ISU-ban, amíg az edzõbizottság nem tagozódott be a szakbizottságba, 1996-tól három cikluson keresztül volt a testület elnöke. Jelenleg is õ irányítja az edzõtovábbképzést, nemzetközi táborokat vezet, emellett megkerülhetetlen tényezõ a szabályalkotásban, annak a kidolgozásában, hogy a jégtánc milyen irányban menjen tovább. S mit tesz a sors: a Lake Placidben gyõztesnek kihozott Linicsuk, Karponoszov szovjet kettõs, házaspár, manapság a legnevesebb edzõpárosok egyike. A 70-es évek második felében a világversenyeken rendre három páros, Regõczyék, Linicsukék és a Mojszajeva, Minyenkov duó osztozott az érmeken. Mennyire volt feszült a helyzet? – kérdezzük. „Érdekes, hogy Mojszajeváékkal nagyon jóban voltunk, s ha nem is rendszeresen, azóta is tartjuk a kapcsolatot, Linicsukékkal viszont soha nem kerültünk barátságba. De a sporttársi viszony velük is megvan, üdvözöljük egymást, tudunk egymás életérõl” – kapjuk a választ Regõczy Krisztinától, és rákérdezünk a legendára, hogy maguk Linicsukék is valóban elismerték-e késõbb, nem nekik járt az az arany. „Nem lehet dátumot rendelni hozzá, hogy évek múltán mikor történt, de ez az igazság. Sallay Bandinak nagyon jó a kapcsolata az orosz szövetséggel, miután az IMG-nek dolgozik, menedzseléssel foglalkozik, az õ reszortja a versenyszervezés, és egy-egy-egy borozgatás alkalmával elõjönnek a régi történetek. Így tudta meg, hogy a szovjetek kiszámolták, ha a kûrben az õ pontozójuk a harmadik helyre sorol bennünket, õk nyernek. De ez már történelem, kár feszegetni… Persze még mindig sokszor rákérdeznek, és én ilyenkor azt mondom, hogy Lake Placid édes-keserû emlék. Mert amikor az ember úgy jön le a jégrõl, hogy élete legjobbját korizta, látja, hogy a kilenc pontozóból ötnél nagyon jól áll, és öt-hat percig azt hiszi, hogy talán megvan az olimpiai bajnoki cím, azt nem lehet elfelejteni. A televíziós közvetítésben látszik, hogy bele is bújtam Bandi vállába, le lehet olvasni a számról, hogy azt mondom: nem hiszem el! De ezzel még nem volt vége a versenynek, és még bekavartak azok a helyezési számok…” A magyar páros – kevésbé tudott, hogy Regõczy 39 fokos lázzal korcsolyázott – minden idõk legszorosabb versenyében szorult a második helyre. S ha a késõbbi évek pontszámítási rendszerét alkalmazzák, akkor hiába lett volna a szovjetek trükközése. Mert a kûrt így is a mieink nyerték, és a 1,5-1,5-es holtverseny után az övék lett volna az arany. Az 1980-as rendszerben azonban 14-13-ra kikaptak. „Mégis azt mondom, a második hely is fantasztikus, és csodálatos dolog volt, hogy kétszer is képviselhettük Magyarországot olimpián. A nagyapám a TF elsõ évfolyamában végzett, és amikor 1976- ban mentünk Innsbruckba – ahol aztán ötödikek lettünk –, már nagy ló voltam, de az ölébe ültetett, és azt mondta: úgy viselkedjetek és úgy harcoljatok, hogy az országot képviselitek. Ez olyan irányadás volt, amit azóta is õrzök. Lake Placid után rengeteg szeretet kaptunk, és kapunk ma is, s már-már azt gondolom, ha nyerünk, talán nem maradtunk volna meg ennyire az emberek emlékezetében” – véli Regõczy Krisztina. Arra is rengetegen emlékeznek, hogy párosunk az amatõrök közötti utolsó versenyén, három héttel az olimpia után a szovjetek elõtt megnyerte a dortmundi világbajnokságot. Ám az már a feledés homályába vész, hogy a dobogó tetejéig milyen rögös út vezetett. „Még egészen pöttömök voltunk, juniorok, amikor a magyar szövetség meghívta Roy Callawayt, hogy besegítsen a Mató, Csanádi és a Berecz, Sugár páros felkészülésébe. A mi edzésünk követte a nagyokét, Roy kicsit még maradt nézelõdni, és kiszúrt bennünket. Szó szót követett, és a következõ nyáron én egyedül kimentem hozzá Angliába egy hétre, megtanultam az összes kötelezõ tánc lépését, a fiúlépést is, és ezeket hazahoztam Bandinak. Így indult a kapcsolatunk a Callaway házaspárral – Royjal és Bettyvel –, és utána minden évben, ahogy a szüleink meg tudták oldani, mert akkoriban semmi támogatást nem kaptunk, pár hétre kiutaztunk hozzájuk. Annyi protekciónk volt, hogy a Malév vezérigazgatója – akinek a gyereke korcsolyázott – elintézte, túlsúlyként két kempingbiciklit kivehessünk magunkkal. Azzal közlekedtünk, mert Londonban a buszjegyeket sem tudtuk volna megfizetni. Sokáig a pálya büféjében dolgoztunk, és utána éjjel tíztõl hajnali kettõig voltunk a jégen. S ez így volt akkoriban is, amikor már jöttünk fel a ranglétrán, és az Európa- bajnokságokon negyedik-ötödik helyezéseket szereztünk. Csak az utolsó két évben költöztünk le Nottinghambe, mert akkor már a Torwill, Dean kettõssel együtt edzettünk, az õ pályájukon jobb jégidõket kaptunk, és így Bettynek is egyszerûbb volt.” Regõczy Krisztina és Sallay András 1967. február 17-én került össze a jégen, az évfordulókat azóta is számon tartják. „Bandi nagyon elfoglalt, most is Japánban van, és pár hete még nem tudta megmondani, jön-e Vancouverbe. De telefonon biztosan beszélünk. S Lake Placid épp harminc éve volt, ezt is meg kellene ünnepelni.”
origo.hu
A következő három évre szóló bérmegállapodás is azt jelzi, hogy középtávon is javul a tervezhetőség a gazdaságban
