Szikora Tamás művein évtizedek óta ez az egyszerre banális és titokzatos tárgy a főszereplő: dobozokat rajzol, fest és formál plasztikusan, olyan szigorú következetességgel őrizve meg a motívumot, mint ahogyan az olasz Giorgio Morandi tette palackokból, üvegekből épített csendéleteivel vagy a német Günthe Uecker felületbe vert szögeivel.
Talán azért van ez így, mert Szikora Tamás kerülővel kezdte művészi pályáját: a hatvanas években kohómérnöknek tanult Leningrádban, s a képzőművészeti főiskolát 1970–75 között végezte el, Fónyi Géza és Sarkantyú Simon tanítványaként. Képes volt kritikával szemlélni a példákat és a trendeket, s képes volt arra, hogy a konstruktivizmus fegyelmezettségét ötvözze azzal a személyes mondandóval, amelyet az anyagok, felületek faktúrájáról, színvilágáról kívánt elmondani. Magából a dobozból kiindulva megfogalmazni, szerinte milyen is a világ.
Kezdetben volt a rajz, mondanánk, ha nem nyert volna egyazon évben jelentős díjakat rajzzal, akvarellel és pasztellel készült alkotásaival, ha nem tűntek volna fel a dobozok már a nyolcvanas-kilencvenes években a kezdetben sötét, komor, majd fokozatosan kivilágosodó színvilágú festményeken is. De nem bedobozolható Szikora a festészet kategóriájába sem, hiszen számos képén kollázstechnikát alkalmaz. Szívesen használ régi, megsárgult papírra írt sorokat, amelyek távoli évszázadok nagy mestereinek szellemét éppúgy megidézik (egyik művének azt a címet adta: Egy doboz Rembrandtnak), mint azt a rég elmúlt világot, boldognak nevezett békeidőket, amelyek kései tanúival nyíregyházi gyermekkorában még találkozott.
A felületre applikált anyagok a térben, a harmadik dimenzióban építik tovább a művet, miközben a megfestett részletek is rendkívül erősen térhatásúak. A festészet történetének egyik alapkérdésével, a perspektívával foglalkozik szinte mindegyik alkotása, s közben az utóbbi években egyre fontosabbá válik számára a kortárs művészet egyik alapproblémája, a sík és a tér viszonya, a festmény, a relief, az objekt, a plasztika és az installáció kapcsolata. Hogyan lehet lebonta-ni, majd az eredetinél kissé lakhatóbb alakban újraépíteni azt a dobozteret, amelyet a reneszánsz perspektíva törvényszerűségeit követő festészet létrehoz? Hogyan lehet megszüntetni azt a távolságot, a különböző műfajok közötti határok lebontásával, amely a mű és a néző világát elválasztja egymástól? Ilyen és hasonló kérdéseket fogalmaznak meg a művek a Viltin Galéria Osztott tér kiállításán, amelynek centrumába az a nagy, 2000-ben készült Álló installáció került, amely anyagával a hétköznapi világ folyamataira utal, a véletlenszerű jelenségek világából kiemelt, szétbontott és újrakonstruált elemekből azonban egyszerre modell értékű és személyes jellegű mű született.
(Hommage a Barcsay. Szentendre, Barcsay Iskola Galéria, január 29-ig; Szikora Tamás kiállítása, Viltin Galéria, január 23-ig.)
origo.hu
Mérget fecskendeztek Kecskemét ősi fájába
