Elitcsere

Nemcsak franciasága és hitvilága emeli ki szélesebb környezetéből, hanem az is, hogy az egész földrészen csak itt szabadították föl magukat rabszolgák a saját erejükből, és itt alakult meg az amerikai kontinens
első „fekete” állama.

Nemcsak arról nevezetes a Hispaniola szigeten fekvő Haiti, hogy a világ legszegényebb országai közé tartozik, amelyet, ha ez nem lenne elég az együttérzésre, még a közelmúlt földrengése is sújtott, hanem története sok más szempontból is különleges. Kolumbusz már első útján érintette, a sziget neve is tőle származik. Haiti büszkélkedhet azzal, hogy ekkor – 1492 karácsonyán – ott alapították a spanyolok az Újvilág első, ha nem is sokáig fönnállt európai települését, Navidadot. Kiemeli környezetéből, hogy Amerika első francia nyelvű független országa (bár a lakosság nagy része a „kreol” keveréknyelvet használja), sőt mindmáig az egyetlen, akkor is, ha Kanada – kétnyelvűvé válása óta – ezen a téren versenytárs.
És ha környezetében egyedi a nyelv, az a vallás is. Történetének egyes szakaszaiban meghatározó szerepet játszott itt a többség hiedelemrendszere, az afrikai eredetű vudu, amely 2003 óta hivatalosan is az ország államvallásainak egyike. Haiti egyben az első francia hivatalos nyelvű, nem fehér bőrű népességű ország a világon. De nemcsak franciasága és hitvilága emeli ki szélesebb környezetéből, hanem az is, hogy az egész földrészen csak itt szabadították föl magukat rabszolgák a saját erejükből, és itt alakult meg az amerikai kontinens első „fekete” állama. Ez volt emellett az Egyesült Államok után a világrész második független országa és az első – bár rövid életű – önálló monarchia.
Hispaniolát Spanyolország 1495-ben vette birtokába. Az indiánokat irtották, illetve kényszermunkára fogták. Három évtized is elég volt, hogy a spanyolok kíméletlensége és a behurcolt betegségek következtében az őslakóknak szinte nyomuk se maradjon. Egy jelentős nyomuk mégis maradt. A függetlenné vált francia gyarmat az ő nyelvükön adott nevet az új országnak: „haiti” hegyes vidéket jelent. Az indiánok pótlására 1505-ben hoztak először Afrikából ott rabszolgasorba taszított négereket. Az emberkereskedelmet 1517-ben szabályozó királyi rendelet évi 4000 fő bevitelét tette lehetővé a szigetre.
Először az bolygatta meg a sokáig zavartalan spanyol birtoklást, hogy a Tortuga-sziget az 1620-as években vegyes nemzetiségű, de főként francia kalózok birtokába került. Ez később francia ellenőrzéssé módosult, és a fősziget egy darabjára is átterjedt, majd arra vezetett, hogy a ryswicki béke értelmében 1697-től a sziget harmada Franciaországé lett. Határát az 1776-os aranjuezi szerződésben rögzítették. Különösen ekkor, a virágzó gazdaságú XVIII. századi francia uralom idején ugrott meg a behozott rabszolgák száma. A francia forradalom idején a kasztszerűen rétegezett társadalom az elitet jelentő fehérekből, a hasonló számú szabad, de a fehérekénél kevesebb joggal rendelkező, főképpen mulattokból, valamint a néger rabszolgák sokszorosan nagyobb tömegéből állt. A forradalom hatására az egyensúly megbomlott, a mulattok az új eszmék nevében jogokat követeltek, egyenlőséget a fehér franciákkal, és kaptak is. Az, hogy ezt később visszavonták, a mulattok és a rabszolgák szövetkezéséhez vezetett (együtt keltek föl 1791-ben). 1793-ban a fölkelők kimondták a rabszolgaság megszüntetését.
A még San Domingue néven ismert, önigazgatásra berendezkedő gyarmat vezetője a katonai képességeit már bizonyított tehetséges volt rabszolga, Toussaint L’ Ouverture lett. Ő kényszerítette az elhúzódó belső háborúban elért sikerei részeként a briteket is visszavonulásra, akik 1793-ban azért szálltak partra, hogy a sziget – mint a térség többi francia gyarmatának – megszállásával itt is megelőzzék, hogy hátukban a forradalmi Franciaország támaszpontja lehessen. Az 1795-ben megkötött bázeli béke nyomán a sziget még spanyol keleti része, San Domingo is francia birtok lett. A döntést azonban nem hajtották végre. Így a francia jogok érvényesítése nevében indíthatta meg Toussaint hadjáratát a terület birtokbavételére 1801-ben, bár igazi célja saját hatalmának kiterjesztése és a rabszolgaság ottani eltörlése volt.
Napóleon Franciaországa azonban vissza kívánta állítani ezt az intézményt. Amint békét kötött a britekkel Amiens-ben, a császár jelentős erőt küldött a sziget színeseinek megrendszabályozására. Az expedíció vezetője, Leclerc úgy járt el Toussaint-nal, mint 1956-ban Maléterrel az oroszok. Tárgyalásra hívta, és foglyul ejtette. A küzdelem azonban Toussaint nélkül is folytatódott, 1803-ban francia vereséggel végződött. Az új vezető, Dessalines leölette az országban maradt fehéreket, a franciákat. Kevesen menekültek meg, de – érdekes módon – a Leclerc seregében szolgáló lengyelek, ha akartak, letelepedhettek az 1804. január 1-jén magát függetlennek nyilvánító Haitin (a lehetőséggel négyszázan éltek). A következő évben Dessalines császárrá koronáztatta magát. Ekkor csatlakozott Haitihoz a sziget 1802 óta francia kézen lévő keleti részének egy darabja, Samana. Dessalines kemény uralkodása rövid volt, a fölkelt nép 1806-ban megölte.
Zavaros időszak következett. Az ország északi része a franciák által visszaszerzett Samana kivételével Christophe kezébe került, aki 1811-től királyként intézkedett, amíg egy lázadás során öngyilkos nem lett. Dél-Haiti köztársaság maradt, de egy terület átmenetileg belőle is kivált. 1820-ra Haiti újra egységes lett Boyer elnöksége alatt, aki a sziget keleti felének rendezetlen viszonyait kihasználva – a francia uralom 1809-ben véget ért – oda is bevonult: az egész szigetet egyesítette. A keleti rész fehér túlsúlyának mérséklésére amerikai négerek ezreit telepítette be Samanába. 1843-ban a San Domingó-iak föllázadtak a haiti uralom ellen, a sziget ismét kettészakadt. Bár Haiti részéről 1856-ig történtek még sikertelen kísérletek a Dominikai Köztársasággá alakuló szigetrész visszahódítására, csak egy kisebb terület hovatartozása maradt sokáig eldöntetlen. A dicsőséggel induló, a kor nagyhatalmai közül hármat is legyőző Haiti mindinkább anarchiába süllyedt. Nem tűntek el a kasztszerű különbségek, csak egyszerűsödtek. A volt fehér elit helyét a mulattoké vette át. Bár rabszolgák már nem voltak, a négerek gazdasági szintje messze alatta maradt a pozíciójukat látszatengedmények mellett féltékenyen őrző mulattokénak. Engedmény volt, hogy a sűrűn változó, de tényleges hatalommal alig rendelkező elnökök többsége néger lehetett. Egyikük 1849-ben az országot ismét császárságnak nyilvánította. Tízéves uralkodásától eltekintve Haiti köztársaság maradt, de a viszonyok mind kaotikusabbá váltak. Gyakoriak voltak a lázadások, a vérontás.
Ezért és az európai államok beavatkozásától is tartva szállta meg az Egyesült Államok az országot 1915-ben, fölötte 1934-ig mintegy gyámságot gyakorolva. A viszonyokat ésszerűsítő intézkedéseik mellett az amerikaiak hibákat is követtek el, de anélkül is erős volt velük szemben az ellenállás a függetlenségüket féltő haitiak részéről. Ahogy érkezésük, távozásuk sem oldott meg sokat. Az etnikai alapú politizálás visszatért, és ha a viszonyok rendezettebbé váltak is, az ár a gyakran tekintélyuralmi berendezkedés volt, az alul lévők szegénysége alig enyhült. Különösen rossz emlékezetű Duvalier diktátor, majd fia uralma. Ekkor, 1972-ben indultak meg a viszonyok elől vízi úton lehetőleg az Egyesült Államokba menekülni próbáló haitiak ezrei. Százezrek keresnek megélhetést már régóta a Dominikai Köztársaságban. Azóta is puccs puccsot ér, nem szűnik a bizonytalanság, a lázadások. Sikerült ugyan megszabadulni 1986-ban a külföldre távozó ifjabb Duvalier-től, de hívei, különösen a még apja által szervezett, elvben már föloszlatott magánhadsereg, a Tonton Macoute tagjai akadályozták az alkotmányos kormányzás kibontakozását.
Nem váltak be az 1991-ben hivatalba lépett, majd puccsisták által száműzetésbe küldött, népszerű Aristide elnökhöz fűzött remények sem, akinek visszatérését pedig az ENSZ megbízásából partra szálló amerikaiak kényszerítették ki 1994-ben. Egy évtized és két újabb elnöksége múltán ismét a világszervezet volt kénytelen erőket küldeni a rend helyreállítására. A jelenlegi kormány ugyan biztatóbbnak tűnik legtöbb elődjénél, de kevés idő telt el ahhoz, hogy a viszonyok igazi normalizálódásáról beszélhessünk. A probléma szerkezeti. Nehéz nem gondolni arra, hogy a kezdet minden kiválósága mellett is túl korai volt, és a térség hasonló hátterű államainál másfél évszázadnál korábban függetlenné vált Haiti nehézségei jórészt abból adódnak, hogy a lakosságnak nem volt alkalma fölkészülni a nyugati típusú állami életre.