Még nem járt iskolába, amikor megtanulta József Attila Tiszta szívvel című versét. Kisvártatva a család Ady-kötetét lapozgatta lázasan. Hetvenesztendősen megjelentette Balassi Bálintról szóló irodalmi esszéjét, arról azonban nemigen tudunk, hogy gyermekként találkozott-e a szerelmes vitéz költeményeivel.
– Pedig testvéreim tankönyveiből Balassi és Berzsenyi költeményeit is korán megismertem, és a somlói várrom alatt gyakran fantáziáltam a végvári vitézről. Középiskolás koromban verset is írtam Balassi-strófára. Még a helyzetre is emlékszem, répát szedtünk társadalmi munkában a csobánci vár közelében, szerelmes is voltam, szinte minden megvolt hozzá, hogy verset írjak. De a vers nem lett jó, csak a fülemben csengett a Balassi-strófa ritmusa.
– Minden sorából kihallani, hogy a nyugat-dunántúli kis faluban, Felsőiszkázon töltött gyermekkora meghatározta későbbi éveit. Milyen érzés ma úgy hazamenni, hogy szülőházából bátyjáról, Nagy Lászlóról elnevezett emlékmúzeum lett?
– Olyan, mint a falumba visszamenni. Mindenestül múltnak látom nemcsak a házunkat, hanem a faluközösséget is. A temetőben több az ismerősöm, mint a faluban. Már 1964-ben megírtam az Új Írásban, hogy mi lesz ebből a faluból, mert már akkor lehetett látni, hogy a házak hátsó lakásaitól kezdve hogyan üresednek az utcák, mennek el az emberek. A fiatalok a városba, az öregek a temetőbe. Ahol pedig nincsen ifjúság, meghal a kultúra is. A kultúrát a mi falunkban is az a fiatalság jelentette, amelyik szerelmesen táncolt, színdarabokat tanult be s adott elő, a darabbeli kapcsolatokat a valóságba is átemelte… Régen fantáziája volt az életnek, most meg semmi sincsen. Az asszonyok a templomban ülnek, az öregek kint a kispadon, s alig telepedik melléjük valaki. Becsoszognak hát tévét nézni. A politikára fáradtak, de azért az izgatja őket, hogy melyik párt van hatalmon. Az én szülőföldemen a polgári oldalra szoktak szavazni.
– Testközelből élte meg, miként tűnik el a parasztság kultúrájával és életmódjával egyetemben. Menet közben is tudták, hogy ez a folyamat visszafordíthatatlan?
– Tudtuk mi, fiatalok is, tudták a szüleink is. Apám ugyan nagy reménykedő volt, de amikor 1959-ben be kellett lépnie a termelőszövetkezetbe, lekapcsolta a rádiót, amely a Szabad Európa hullámhoszszán állt, és míg élt, tíz esztendőn át nem hallgatta többet. Így pislákolta el a hátralévő életét. Pedig azelőtt nagyon eleven ember volt, bíró korában népházat épített, 1945-ig a hitelszövetkezetnek volt az elnöke, kapcsolatokat alakított ki, hogy a falunak jobb legyen, s mindezt a gyerekek taníttatása és a sok munka közepette! Keményen élte az életét.
– Ha nem olyan brutálisan söprik le a színről a falvak népét, mint ahogyan tették nálunk 1945 után, vajon megmaradhatott volna a magyar parasztság?
– Ha nem a kommunisták kerülnek hatalomra, egészen másként alakult volna a favak népének sorsa. A kommunistáknak ugyanis az első dolguk az volt, hogy a parasztságot tönkretegyék, bennük látták a legfőbb ellenséget. A falvak népével nem tudtak mit kezdeni. Ha beszolgáltatásokkal nyomorították, agyonadóztatták, akkor sem. 1945-ben a mi gazdaságunkból minden állatot elhajtottak a szovjet katonák, nem maradt más, csak a sokszor megírt kis csődörcsikó meg egy tehén. De a tehenet is a szlovák származású szomszédnak adták tolmácsolás fejében, ő aztán becsülettel visszahozta. De 1948-ra, éppen amikor jött az úgynevezett fordulat éve, ismét prosperált a gazdaság, akkora volt a termés, hogy nem fért a padlásra. 1956 után is, amikor megszűnt a beszolgáltatás, megint kivirultak az emberek…
– A világháborút, a szülőföldjén átvonuló frontot eszmélődő gyermekként élte meg, mégsem igen mesél akkori élményeiről. Azért-e, mert mélyen eltemette őket, vagy mert igazából nincs is mit felidéznie?
– Dehogynincs! A legmaradandóbb élményeim 1944-ből, a légitámadások idejéből valók, amikor anyám izgalma is rám ragadt, és a kéjes kíváncsiság is hatalmába kerített. A fejünk fölött légi csatát vívtak, mi meg, mintha színielőadást néztünk volna, úgy tanakodtunk, ha lelőnek egy gépet, mi lesz a pilóta sorsa. Lehet, hogy a mi templomunk előtt fogják felravatalozni? A gyermek minden rémséget hajlamos úgy végignézni, mintha nem is az ő valósága volna. Az oroszok tragikomikus bejövetelét szinte óráról órára megjegyeztem, és meg is írtam.
– Testvéreinek nagyszerű útravalót adott a nagy múltú iskolaváros, Pápa. Bátyjának, Nagy Lászlónak kiváltképpen. Önből azonban „csak” tapolcai diák lehetett…
– Pápán én „csak” óvodába jártam az apácákhoz 1943-ban, amikor híre ment, hogy a száj- és körömfájás az emberre is veszélyes. A szüleim gyorsan bevittek Pápára ott tanuló testvéreimhez, a nagymamánk védőszárnyai alá. Óvodás pajtásom, Hercz Vera meg is látogatott vagy hatvan évvel később egy könyvhéten. Nekem ez volt Pápa meg az örökös mese, amit odahaza hallottam a szüleimtől, a testvéreimtől. Már az őseim is Pápára vitték a terményt, hozták a süvegcukrot, sót meg a kékfestett textilt. Nekünk Pápa volt „a” város, nem Devecser, a járási székhely. Az egyik nővérem egyébként 1948-ban engem is beíratott a pápai bencésekhez. De az egyházi iskolákat abban az évben államosították, így aztán inkább otthon maradtam, és a falum iskolájában jártam végig a felső tagozatot. 1952-ben pedig azért helyeztek bennünket, Pápa környéki falvak gyermekeit Tapolcára, hogy az ottani új középiskolának meglegyen kellő létszámban a tanulója. Eleinte sokat sírtam, át akartam kerülni Pápára, még az összeköttetés is megvolt hozzá, de aztán megismertem a tapolcai világot, és inkább maradtam. Olyan gyönyörű tájban négy évet eltölteni nem akármilyen élmény, és a gimnázium sem volt olyan gyenge, mint eleinte gondolni lehetett. Érettségi után a tanulók nyolcvan százaléka tanulhatott tovább főiskolán, egyetemen. Pápai tanárember, Széles Jenő volt az igazgatónk, ő latinos szellemet hozott az iskolánkba. Testnevelő tanárunk mozgalmas sportéletet teremtett, a helybeli kalapácsvető olimpiai bajnok, Csermák József hatására is.
– Szerelmetes vallomásai szerint Budapestet is megszerette. Ma is szereti?
– Nem, pedig most is szeretném szeretni! Amikor nyomban az érettségi után fölkerültem az egyetemre, elmondhatatlanul boldog voltam. Az az öt év, amelyet az Eötvös-kollégiumban töltöttem, minden nyomorúságtól, albérlettől, otthontalanságtól megmentett. Szerettem a város természetét, régebben az embereket is. Nagy-nagy bizalmat éreztem irántuk. A város iránti rajongásomat aztán tovább növelte az ötvenhatos forradalom, amikor az egész Budapest egyszerre lélegzett.
– A forradalom utáni időkben sem tartotta félelmetesnek a fővárost? Nem érezte olykor, hogy minden lépését éberen figyelik?
– Mindennapjainknak ez a része nem érdekelt. Nem érdekel ma sem. Tudtam – sejtettem –, hogy figyelnek. Azt is tudtuk, hogy például a szakszervezeti bizalmi hangulatjelentéseket ír, hogy mindenhol spiclik vannak, és hogy törzshelyünkön, a Hungária kávéházban ki szaglászik utánunk a vendégek közül…
– Szabad-e énekelni címmel 1965-ben jelent meg az első kötete. Kilenc esztendővel a forradalom leverése után ki döntötte el, hogy csakugyan szabad-e szabadon énekelni?
– A folyóiratok szerkesztői, az irodalmi rovatok vezetői, a napilapok olvasószerkesztői. A kiadói főigazgatóság, a könyvkiadók igazgatói, lektorai. A cenzorok – minden szinten, szinte mindenütt. Persze a legszigorúbb szerkesztőt – cenzort – is ki lehetett játszani, s a legóvatosabb szerző is elbukhatott egy előre nem látható akadályon.
– Az 1971 óta szabadfoglalkozású Ágh István versei, prózai írásai úgyszólván az összes rangos irodalmi fórumon megjelenhettek. Öt éven át a Magyar Nemzetnek is irodalmi publicisztikákra szerződött munkatársa volt. Előfordult, hogy politikai okokra hivatkozva visszadobták az írásait?
– Egyszer portrésorozatot vittem az Élet és Irodalomba. A rövid kis írásokban ismerős parasztemberek arcképét akartam megörökíteni, de a rovatvezető valamiért visszaadta. Aztán az egyik versemben Magyarország fölött szovjet pilóták beszélgetnek: „– Ggye Vengrija? – Vot!” – hát visszadobták. Később a Tiszatájban jelent meg. De a Magyar Nemzetnél is előfordult, amikor egy elhanyagolt dunántúli hadifogoly-temetőről írtam akkor, miközben Budapesten valami összeurópai tanácskozást folyt. Orosz, olasz, román sírokról volt szó a cikkben.
– Senki sem kérte, hogy tüntetőleg kimutassa, nincs kedve ellenére mindaz, ami a kádári Magyarországon történik?
– Úgy gondolom, valamelyest kivételezett helyzetben voltam, bátyámat, a tekintélyes, népszerű költőt „odafönt” is méltányolták, s talán emiatt az öccsét is békén hagyták.
– Nagy Lászlót sohasem kísértették meg?
– Dehogynem, Aczél György próbálkozott vele.
– Hogyan lehetett kitérni az ilyen próbálkozások elől?
– Egyszerűen. Amikor Aczél így üdvözölte: „Szervusz!”, a bátyám azt köszönte vissza: „Jó napot!”
– Nagy László emlékét is egyre messzebb sodorja napjainktól a közöny, a feledés, Ágh István többi kedves sors- és pályatársát szintén. Sánta Ferencről például – aki 1989-ben önre testálta a megtisztelő feladatot, hogy álljon helyette díszőrségben Nagy Imre koporsója mellett – talán még az irodalom szakos egyetemi hallgatók sem tudják, micsoda életművet hagyott maga után.
– Az irodalmat is el lehet söpörni, mint lesöpörni a padlást, ha mindenáron úgy akarják. Most nincs tiltás, csak eltakarítás van. Sánta Ferencet például azért kell elsöpörni, mert sértően tisztán gondolkodott. A posztmodern úgy akarja kiemelni a maga érdemeit, hogy csak a XX. század elejétől jegyzi a magyar irodalomtörténetet. De a maga közeléből is el akarja takarítani azokat – Sánta Ferenctől Galgóczi Erzsébetig mindenkit –, akik nem illenek a koncepciójába. Amikor a 2000 című folyóiratban megjelentették a Miért nem szeretem Nagy Lászlót? című írást, az volt a lényege, hogy a népi irodalom természete szerint a fasizmusba vagy a kommunizmusba vezet, s ezt bátyám 1949–51-ben megjelent köteteiből következtette ki a szerző. Magyarázgatták nekem, hogy ez egy jóindulatú eszmefuttatás. Azt válaszoltam, amennyire „kíméletesen” lehet megölni egy kapitális vadat, annyira csakugyan jóindulatú. Juhász Ferencet már előbb, de Weöres Sándort is célba vették. Nagy Lászlót még nem bántották, hát népszerűsége csúcsán ő lett a következő. S általában a magyar költészet hagyományos tekintélyét is le kellett rombolni, hogy légüres tér maradjon, terep az újfajta érvényesülésnek, az önjelölteknek és nem a szellemi közösség által kiválasztott tehetségnek.
– Tizenegy verskötete jelent meg és egy híján ugyanennyi prózai könyve. Az utóbbi időben Kidöntött fáink suttogása című életrajzi regényét idézték a leggyakrabban, valamint Fénylő Parnasszus című könyvét, esszéinek gyűjteményét. Lehet, hogy a prózaíró Ágh István nyugdíjba küldte a költőt?
– Három éven át készült a Balassiról, Csokonairól és Adyról szóló esszékötetem, ez idő alatt egyetlen verssort sem írtam, hogy még véletlenül se keresztezze az esszéíró útjait a költő. Amióta azonban a Fénylő Parnasszust befejeztem, verseket írok, boldogan.
origo.hu
Miniszterelnöki üzenet a Harcosok Klubja előtt
