Fenn, a tetőn

Január 28-án, 91 éves korában elhunyt Jerome David Salinger amerikai író. Már vagy ötven éve visszavonultságban élt, otthonában érte a halál.

Emlékszem, Caulfielddel egy nyári estén találkoztam először; én tizenöt voltam, ő tizenhét. Én épp iskolát váltottam, őt meg a negyedikből rúgták ki. Így kezdődött minden. Már fáradt voltam, amikor találkoztunk, de ez is csak amolyan mondvacsinált érzés volt, mert ahogy megszólalt, kipattantak a szemeim. Végül reggelig hallgattam szünet nélkül. Mesélt, csak mesélt, én pedig némán, szerelmesen hallgattam. Akkor először nem éreztem az időt, pedig életkori sajátosságai miatt az ember ekkortájt valahogy kétszeresen éli meg a valós időt, pláne, ha a szüleit nézegeti egész álló nap, amikor épp nem az őt okítani vágyó tanárt. Már világos volt, amikor zárásképp ezt mondta: soha senkinek ne mesélj el semmit, ha elmeséled, mindenki hiányozni fog. És elment, de csak látszólag. Emlékszem, ittam a szavait, és azóta is iszom. Ezt követően Holden Caulfieldet kerestem, nem tudatszerűen, de szüntelen: hátha visszamosolyog egy fiú arcáról. Nos, a sors fintora vagy épp humora: végül magamban találtam meg. (Mindig is itt volt.) Hogy egy velem egyidős barátomat idézzem: a legjobbkor jött. Ugyanis ő is ismeri, még én mutattam be őket egymásnak találkozásunk után nem sokkal. Caulfield valahogy mindig a legjobbkor jön, ez a legérdekesebb tulajdonsága talán. Hét éve ennek a nyári estének. A világ szüntelen változik, míg Holden Caulfield egészségesen, egyben utánozhatatlanul tesz rá. Ez a kamasz majdhogynem az egyetlen, akit irigyelek. Tőle viszont mindent.
(Mesterházy Dorka)

Én nem tudom, hogy 1951 után (Magyarországon mondjuk a hatvanas évek közepétől) miként lehetett valaki úgy kamasz, hogy nem olvasta a Zabhegyezőt. A frusztrált tinédzserek időtlen bibliája immár több generációt segített át a zűrzavaros éveken, vagy éppen bonyolította az életét. A Zabhegyező nem az a könyv, amelyiket az embernek a szülei nyomnak a kezébe, hogy eredj, fiam, vágd le a fejét, mint a Winnetout vagy A Pál utcai fiúkat. Nekem például az első csajom adta kölcsön, illetve a barátnője, a Kati tizenöt éves koromban. Egy nap alatt kiolvastam, és másnap reggel már úgy álltam ott, mint egy Holden Caulfield, azzal a tudattal, hogy mégsem vagyok egyedül. Mi ebből a tanulság? Az ember válogassa meg a csajait, de legfőképpen a csajai barátnőit! Közel harminc évvel később a nagyobbik lányomnak bizonyos szempontból már könnyebb volt a helyzete, máshonnan nézve persze meg nehezebb. Magam voltam ugyanis a tettes, a kerítő, amikor elérkezettnek láttam az időt. Nyilván kényelmi szempontok is vezéreltek. Ha ugyanis egy apakép nyújtja át a serdülő zendülők alapvetését, akkor a lázadás egyik potenciális célpontja máris megmenekült. Bejött. Ugyanaz a pálya, egy nap, amely megforgatta kicsit a belső világot, ráadásul megnyílt az út Kerouac és a többiek felé.
A Salinger halálhíréről szóló tudósítások szinte mindegyike már az elején nyomatékosította, hogy a Zabhegyező írójáról van szó. Ez kicsit olyan, mintha egykönyves lett volna. Az sem lett volna egyébként baj, tekintve, hogy a mű zseniális. De csupán a pontosság miatt: Salinger megírta még a Magasabbra a tetőt, ácsokat, a Franny és Zooeyt, a Kilenc történetet, a Seymour: Bemutatást és még ki tudja, miket. Állítólag a rengeteg „belső használatra” szánt munka mellett akad néhány kötetnyi anyag, amely most, a szerző halála után rendelkezései értelmében kiadható, természetesen és egyértelműen mindenféle belekotorászás nélkül. Salinger ugyanis háklis pali volt, megsértődött mindenkire, akire csak lehetett, többnyire okkal. Ennek ellenére matuzsálemi kort ért meg, alighanem a makrobiotikus étkezésnek, a buddhista gyakorlatoknak, a homeopátiának és az akupunktúrának is köszönhetően, a látszattal ellentétben mégsem szívta fel magát annyira, mint Boris Vian, aki úgy halt meg fiatalon, hogy miután rettenetesen elcseszték az egyik írásából készült filmet, kijött a moziból, és szívrohamot kapott. Salinger válasza Hollywoodnak hasonló szituációban fájdalommentesebb volt. Miután a stúdió szerinte szemetet csinált a szövegtestből, egy életre szakított velük. Na, így nem lett minden idők egyik legnagyobb hatású regényéből, a Zabhegyezőből soha film, pedig még Spielberg is bepróbálkozott, valószínűleg rengeteg nullával a számsor végén. Így úszta meg a világ azt a drámai zárójelenetet, amelyben Holden Caulfield enyhén dülledt szemekkel búcsút int a szakadó esőben a körhinta mellett, majd eltűnik a világűrben.
Hollywood egyébként is betett Salingernek. Még a negyvenes években történt, hogy beleszeretett az akkor tizenhat éves (tényleg egész életében „fiatal pipiket, igazi jó bőröket” szedett össze, hogy salingeri fordulattal éljünk, csak nem olyan céltudatosan, mint Nabokov és nem olyan vaddisznó módjára, mint Polanski) Oona O’Neillbe, Eugene O’Neill drámaíró lányába, aki viszont nem sokkal később Charlie Chaplin felesége lett. Képzelem, mit összemoroghatott.
Salinger kémelhárítóként szolgált a második világháborúban, Normandiától Németországig menetelt. Útközben, Párizs felszabadításakor összehaverkodott Hemingwayjel, akivel aztán hosszasan levelezett, a Papa istenáldotta tehetségnek tartotta. A háború vége nürnbergi katonai kórházban érte, idegösszeomlás, „háborús trauma”. A vágóhíd az vágóhíd, ezt Vonneguttól is tudjuk.
A Zabhegyező (The Catcher in the Rye) 1951-ben jelent meg. Nálunk az Európa 1964-ben adta ki, a mi családunkban a bukaresti Irodalmi Kiadó által a Horizont könyvek sorozatban 1968-ban megjelentetett példány jut el hamarosan a következő kamaszig. A borítólap rég a múlté, a lapok egy sárgalázban elhunyt kínai riksakuli arcszínére emlékeztetnek, de a miénk. Újraolvastam. Újraolvasni egyébként is kaland, para az esetleges csalódástól, „meg minden”. Nos, a Zabhegyező, jelentem, klasszikus, a súlyos tehetségektől terhelt amerikai próza kiemelkedő darabja, és a befogadás élménye egyáltalán nem függ az olvasó életkorától. Az meg, ugye, amúgy sem árt, ha tudjuk, mitől kattan be a gyerek.
Mert a Zabhegyező „veszélyes” könyv. Nem árt előtte konzultálni a gyógyszerészünkkel és a parapszichológusunkkal. Miután John Hinckley rálőtt Reagan elnökre, az őrsön találtak egy példányt a táskájában. Amikor Mark David Chapman megölte John Lennont, a Zabhegyezővel takarta el a fegyvert, majd leült, és békésen olvasgatva várta a zsarukat. Az Összeesküvés-elmélet (Julia Roberts vs. Mel Gibson) című film egyetlen értékelhető mozzanata, hogy az egyre furcsább főhős bemegy az összes útjába kerülő könyvesboltba, és vesz egy példányt. Jó, de nem árt, ha tudjuk, hogy Charlie Manson is azt mondta, azért mészárolta le a fentebb említett Roman Polanski családját és vendégeit, mert Paul McCartney üzent neki a Helter Skelterrel.
Salinger „sikerei csúcsán” egyszer csak eltűnt, önkéntes száműzetésbe vonult egy kisvárosba. Attól kezdve semmi fotó, reklám, dramatizálás, borítók összefirkálása mindenféle marhasággal; egyetlen interjút adott egy iskolai (!) újságnak, de ez is csak olaj volt a tűzre, mert a kis csaj kiokosodott, és eladta a mutatványt az országos médiának. 1974-ben is megszólalt egyszer, amikor egy John Greenberg (ál?)nevű pasas kiadta azokat a novelláit, amelyeket ő már feledésre ítélt, de abban sem volt köszönet.
„Szeretek írni. De csak magamnak, kedvtelésből” – J. D. Salinger.