Függetlenül

Törtek-zúztak két évvel ezelőtt a szerbek Belgrádban. A hatóságok minden jel szerint hagyták, hogy kitombolják magukat, így vezessék le a Koszovó elvesztése miatt felgyülemlett feszültségüket. Felgyújtottak több amerikai gyorséttermet, betörték számos nyugati érdekeltségű bank kirakatát, aztán következett az, amire aligha számítottunk: az Egyesült Államok nagykövetségének lerohanása. Mondjuk úgy, revánsot próbáltak venni az 1999-ben fejükre szórt bombákért, Koszovóért. A szerb fővárosban akkor nem lett volna jó Bill Clintonnak lenni, nem úgy Pristinában, ahol az egykori amerikai elnök kedvében próbáltak járni szoborral, utcanévtáblával, óriásplakáttal és amivel csak lehetett. Elvégre a külföldi államférfiak közül senki másnak nincsenek akkora érdemei abban, hogy a szerbeket kifüstölték a Balkán nagy részéről. (Még ha egy lopakodó vadászgép bánta is. Bocs, nem láttuk!)
Háborúkban általában nyertesek és vesztesek vannak, legalábbis papíron, ám hogy ez Szerbia és Koszovó esetében is elmondható-e, afelől lehetnek kétségeink. Az nem kérdés, hogy Szerbia az utóbbi két évtized legnagyobb vesztese a térségben. Elveszítette uralmát az egykori titói birodalom népei felett, odalett területeinek nagy része, tengerpartja, 2008. február 17-én pedig „bölcsője” is, ahogy a szerbek emlegetik Koszovót. Belgrád azt is kénytelen végignézni, milyen gazdagok lettek a (korábban is jómódú) szlovénok, s hogy a horvátok is csak egy kanyarral vannak lemaradva tőlük. Ráadásul a kilencvenes évek rémtettei után szomszédaik közül sokan ma is az ördögöt vélik felfedezni a szerbekben. Persze nincs ez így jól.
Az igazán érdekes kérdés azonban az, hogy lehet-e egyszer sikertörténetnek nevezni a két évvel ezelőtt csodát váró Koszovót. Mert azonkívül, hogy kicseréltek néhány zászlót a közhivatalokon, az emberek mindennapjaiban nem történt túl nagy változás. A munkanélküliség igen magas, 40 százalék körüli, a korrupció elleni harc csak részeredményeket hozott (bár helyi tapasztalat szerint a rendőrség esetében érezhető némi javulás), az energiaellátás akadozik. Más oldalról nézve viszont adott egy – a széles körben elterjedt külföldi munkavállalás miatt – világot vagy legalábbis Nyugat-Európát járt fiatal, nyelveket beszélő, dinamikus társadalom. És ehhez még sok milliárd tonna szén az emberek talpa alatt. A nagy befektetői lendület még várat magára – bár például az osztrákok viszonylag erőteljesen jelen vannak –, ám ha sikerül lebontani a bürokratikus akadályokat és a korrupciót, ez is biztosan másként lesz. S tegyük hozzá azt is, világgazdasági szempontból Koszovó nem a legszerencsésebb pillanatban lett független. De az lett – a véghajrában már véráldozat nélkül. Két évvel ezelőtt, február 17-én.
Igazán önálló azonban csak akkor lehet Koszovó, ha sikerül rendezni az (észak-)koszovói szerb és a szerbiai albán kisebbség (Presevo-völgy) helyzetét, ha majd nem lesz kérdés, kitől kapnak áramot, kinek fizetnek adót, ki képviseli őket a helyi döntéshozatalban. S hogy pontosan hol is húzódnak a határok. Nem azért, mert mindezek tisztázása nélkül nem működtethetné a Nemzetközi Irányító Csoport az idők végezetéig a fiatal kis államot, hanem azért, mert Európában ez így szokás.