Főiskolás éveit követően sorra kapta a filmszerepeket, majdnem harminc évig volt a Madách Színház tagja. Mostanában keveset hallani önről. Mi történt az elmúlt időszakban?
– 1994-ben, amikor Kerényi Imre igazgatói kinevezését követően nyugdíjba kellett mennem a Madách Színházból, nehéz helyzetbe kerültem. Régen a színházigazgatóknak fontos volt, hogy mi lesz a nyugdíjas színészgeneráció sorsa. Odafigyeltek ezekre az emberekre; nem játszottak nagyon sokat, de mindig ott voltak a színpad közelében. Velem ez nem történt meg. Majdnem harminc évig voltam a régi „rongyos” Madách Színház tagja, de utána csak esetleges dolgok jöttek szembe velem. Játszottam Székesfehérváron a Macskajátékban Egérkét, Szegeden a Funtek Frigyes rendezte Tóték című, szintén Örkény-darabban Tótnét. 2005-ben Eperjes Károly hívott meg a Gyulai Várjátékokon bemutatott Vitéz lélek című Tamási Áron-előadásra, amelyben egy székely asszonyt alakítottam. Keveset lehetett olvasni a darabról a sajtóban, pedig a közönség nagyon szerette. Lélekerősítő mű: alázatra és hitre tanít. Néha még most is játsszuk, de ezen kívül semmi más színházi feladat nincs az életemben. Sokszor lett néma csend körülöttem. Ez a hallgatás visszatérő motívum a pályámon. Néha felfedeznek, újra rám találnak, szépeket írnak rólam, majd hosszú ideig nem játszom. Mély, most is fájó sebeket okozott ez nekem.
– A színházzal kötött házasság minden nehézsége mellett örökké tartó. A hosszú hallgatás ellenére vannak még tervei a közeljövőben?
– Lányommal, Huszárik Katával mindig szerettünk volna együtt játszani. Lázár Ervin világa mindkettőnknek közel áll a szívéhez, ezért gondoltuk, hogy az ő műveiből csinálnánk egy összeállítást. Lírai és humoros hangvételű írásokat, meserészleteket válogattunk be a műsorba. Helyszínünk még nincs, de bízunk benne, hogy Lázár Ervin-estre lesz igény, hisz nemes szórakozásról van szó.
– Filmes szerepeit, mint a Pacsirta alakját, a Szindbád Tél tündérét, az Árvácskában játszott mostohaanyát sokan őrzik emlékezetükben önről. Színházi pályafutását kevesebben ismerik. Milyen emlékeket ápol ebből a korszakból?
– Életem legboldogabb három évét talán Debrecenben töltöttem, ahova a főiskola után szerződtem. Nagyon jó stáb jött ott össze: Ruszt József és Lengyel György vezette a társulatot. Akkoriban ott játszott Dégi István, Linka György, Lontai Margit is. Debrecenben megtaláltak a jó szerepek. Itt játszhattam el például Csehov Sirályában Nyinát. Ma már nem igazán tudnák rólam elképzelni, hogy valaha énekeltem, pedig akkor Debrecenben a My Fair Ladyben én játszottam a cserfes Elizát. Szívfájdalom volt, hogy amikor átkerültem a Madách Színház társulatához 1966-ban, nem kaptam meg ugyanazt a figyelmet, mint Debrecenben. De itt is voltak szép éveim: kivételes szerepeket játszhattam el a Madáchban is, de ezek sem maradtak meg. A Madáchban voltam Néma Kata a Kurázsi mamából, eljátszhattam az Énekesmadárban Réginát. A színészi karrierem egyik legszebb, legemlékezetesebb állomása volt, amikor Annát alakíthattam az Éjjeli menedékhely című Gorkij-darabban. Olyan színészlegendákkal álltam egy színpadon, mint Domján Edit, Mensáros László, Pécsi Sándor vagy Psota Irén.
– Pályája során a legnagyobb filmrendezőkkel és színházi emberekkel dolgozott együtt. Kik voltak azok, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak önben?
– Mindig nagy hálával és tisztelettel emlékszem vissza Ádám Ottóra, aki osztályfőnököm volt a főiskolán, majd a Madáchban is együtt dolgozhattunk, hisz ő volt ott az igazgató a hatvanas években. Ugyanilyen maradandó találkozás köt Ranódy Lászlóhoz, aki elindított a pályámon. A főiskola elvégzése után, 1963-ban ő hívott el a Pacsirta címszerepére. Csodálatos ember volt. A szó nemes, „márais” értelmében vett polgár, aki rendkívüli érzékenységgel értett a lélekhez. Mindig tudta, hogy mit kell mondania, mit kell tennie ahhoz, hogy meg tudjon indítani egy színészt. Ranódy nagyon jó kapcsolatot ápolt a kor irodalmi elitjével is. Így találkozhattam jó magam is Kosztolányi özvegyével, Harmos Ilonával, aki a Pacsirta egyik próbafelvételére el is látogatott. Ez is örök emlék nekem.
– Milyen képet őriz magában Huszárik Zoltánról?
– Huszárik ösztönösen, legbelülről instruálta a színészeit. Ám képzőművész lévén ő inkább képekben látott, fogalmazott. A Szinbád híres korcsolyázós jeleneténél sem a színészekre koncentrált, hanem a tökéletes képi világon dolgozott, ragaszkodott ahhoz a rózsaszín harisnyához, ami egyáltalán nem is illett a piros sálhoz. Látott valamit maga előtt, azt akarta megörökíteni. Aki értette az ő belső képiségét, hogy mit akar kifejezni, akkor annak nagyon könnyű volt vele együtt dolgozni. Kosztolányi mondta egyszer Karinthyról, hogy „ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni”. Én is így érzek Huszárikkal kapcsolatban.
– Mohi Sándor dokumentumfilm-rendező 2006-ban versekből építkező portét forgatott önről. Mi volt az Ezt mind neked adom című film apropója?
– Még Huszárik fogalmazta meg, hogy az ember szeretne maga után egy lábnyomot hagyni. Életem vége felé, öregedve, megérett bennem, hogy a Pacsirtán kívül jó lenne, ha valami kézzelfogható maradhatna utánam ebben az életben. Mohi Sándor ajánlotta nekem, hogy csináljunk egy verses portréfilmet. Kosztolányi, Babits, Karinthy, Csokonai, Gyurkovics műveiből válogattam: olyan lírák ezek, amelyek belőlem is fakadnak, bennem léteznek. Kétszer lement a Duna Televízióban, de forgalomba sajnos nem került.
– A 41. Magyar Filmszemlén életműdíjjal tüntették ki. A hosszú hallgatás és néma csend megtört.
– Váratlanul ért ez a díj, mert soha nem árasztottak el kitüntetésekkel. 1987-ben kaptam Jászai-díjat. Nem hittem el, amikor értesítettek a díjról, a barátaimnak is csak súgva szóltam, hátha nem is igaz az egész. Nagyon jólesik, hogy elismerték a munkásságomat. Talán tényleg hagytam magam után egy lábnyomot, ha nem is olyan nagyot.
origo.hu
Gyilkosság Dunakeszin: autóban találták meg a férfi holttestét
