Három csinos angol tolvaj és a tévések

A napokban fogtam életem harmadik zsebtolvaját. A metróaluljáróból felfelé vezető meredek lépcsőn lépkedtem, amikor mocorogni kezdett a válltáskám. Éreztem, hogy kapás van. Megfordultam. Hát egy szoláriumbarna fiatalember alkarját fedeztem fel a retikülöm mélyén. Kérdésemre, hogy mégis mi dolga volna a holmijaim közt, azt válaszolta, hogy ő csak a villamost keresi. Hittem neki.
Pedig azokhoz a svindlerekhez képest, akiknek a trükkjeit a Spektrum tévé műsorán mutatja be a BBC 3 ismeretterjesztő sorozata, villamoskereső barátunk kismiska. A csalásokat, lopásokat, trükköket epizódról epizódra három blokkban követi el az angol tévé háromfős csapata. A műsorban elhangzó információk szerint az átverések valódiak, a felvételek pedig rejtett kamerával készülnek, s a károsultakat csak utóbb avatják be. Nem az a kérdés, hogy ez igaz-e, hanem hogy mennyivel teszi izgalmasabbá a műsort, ha azt kell hinnünk, hogy a jelenetek nem megrendezettek, miközben látjuk, hogy bizonyos kameraállások nem hozhatók létre úgy, hogy ne lássák a szereplők a filmeseket.
Miért nem elég a figyelemfelkeltéshez annyi, ha elmondják, hogy az angol rendőrség által felderített módszereket mutatja be két jól öltözött, szimpatikus férfi, meg egy csinos fiatal nő? Akit raboltak már ki, csaptak már be életében, az a „valóságízt”: a tehetetlenséget, a kétségbeesést, az önvádakat, a bűnnel való találkozás kisebb-nagyobb drámáját úgyis hozzákeveri magának a látottakhoz.
A három blokk az egyszerű tolvajlásokkal, kocsmai trükkökkel kezdődik. Itt azonban összecsúsznak egymással valódi bűncselekmények és óvodai szintű megviccelések. Ez nem túl szerencsés összemosás akkor sem, ha így nyilván jóval több epizódot lehet legyártani.
Az epizódok középső részében kifinomultabb csalásokat követhetünk végig: hamis, soha vissza nem térő alkalmi fogadás agárversenyre, korcskutya eladása milliókat érő tenyészállatként, kortárs festmények hamisítványainak értékesítése szerepel, és egy bravúros áruházi lopás mit sem sejtő, ártatlan áldozatok „bevonásával”. Az esetek közül azok élvezhetők a leginkább, amelyek a leghihetőbbek, és amelyekben a legtöbb a spontaneitás. Sajnos, az erőlködés, hogy elhitessék velünk, nem megrendezett jeleneteket látunk, gyakran elvonja a figyelmet arról, hogy megismerjük a csalók logikáját.
Az epizódokat kisegítő iskolai sztrárugratások zárják, például egy angol megasztárfélének piros és kék léggömbökből kellene választania, hogy a hölgysvindler minden eltalált léggömbnél ledobjon magáról egy ruhadarabot, de persze a sztár soha nem fogja ki a piros léggömböket, így neki kellene vetkőznie, de ez sem a helyszínhez, sem a műsor stílusához nem illik, el is marad. A néző viszont az egész blokk nélkül is meglenne.
(Svindlerek – Spektrum – január 24. – 16.45.)