Hős magyar lány

Egy évszázada már, hogy a versailles-i épületkomplexum egyik félreeső kis palotájában érzéstelenítés nélkül amputálták Magyarország szent, kárpáti karéját. A fantomfájdalom azóta kísért, és azóta várjuk el, hogy a világ együtt érezzen velünk. Szeretnénk, ha volna fülük a hallásra. Szeretnénk, ha Párizsban, Londonban vagy épp New Yorkban érzékenyek volnának a különös magyar bánatra. Felkarolnák a magyar ügyet. Átéreznék, hegy nekünk mi fáj. A két világháború közt Lord Rothermere volt a magyar ügy szószólója. Egyébiránt Magyarország sokszor volt ügy a múlt század folyamán, és sokszor várt meghallgattatásra. Miután Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, természetesnek vettük, hogy a szabad Európa majd segít rajtunk, szolidáris lesz az eltiport forradalommal. Nem így történt. A szovjet liliomtiprók szabadon tiporhattak tovább. Mi pedig elvártuk, hogy a nemzetközi közösség támogassa és értse a magyar ügyet, mely akkortájt Lord Rothermere helyett Bang Jensen tolmácsolásában szólalt meg az ENSZ-ben, fokozatosan halkulva. Igazságunkat, bánatunkat, jogainkat rendre felülírta, mondhatnók, meghazudtolta a realitás. Ilyen előzmények nyomán úgy gondolnók, hogy népünk nyitott más népek sérelmeire és a külön bejáratú ügyekre. Kína vagy épp az Egyesült Államok bezárkózhat, ha akar, de a magunkfajta kis ország ezt büntetlenül nem teheti meg. Nem engedheti meg magának a nagyhatalmi arroganciát, hisz ha felelősségérzetünkkel megállunk a saját határainknál, miért várjuk el, hogy mások felelősségérzete érzékelje a mi sérelmeinket.
Az, hogy Magyarország a nemzetközi közösség egyik szuverén államaként aktívan részt vesz a Nemzetközi Bálnavadászati Tanács munkájában, jó példa erre a kiterjedt felelősségérzetre. A globalizáció nem csak annyit jelent, hogy a Lehman Brothers bedőlése közvetve téged is érint. A globalizáció azt is jelenti, hogy egy aprócska, tenger nélküli ország szavazatán is múlhat a bálnák sorsa. Elvileg, teszem hozzá, a természetvédelemnek amúgy pártok fölötti ügynek kellene lennie, ezért aztán különösképp szomorú, ha a választási kampány részeként egyesek, és sajnos épp a nemzeti oldalon, megpróbálják hazánk részvételét a Nemzetközi Bálnavadászati Tanács munkájában szoci hivatalnokok korrupt kéjutazásának feltüntetni. A fogáskeresés igénye sem jogosít fel környezetvédelmi farkasvakságra. Ennyire beszűkülni kampányidőszakban sem szabad.
„Az olcsó demagógia szemét” egyébként már régóta „szúrja” tenger nélküli országunk úgymond indokolatlan jelenléte a világtengereken, és úgy állítják be, mintha az erre költött pár százezer forint kidobott pénz volna. Megpróbálják az elsíbolt százmilliárdok miatti jogos tömegharagot a környezetvédőkre tolni. 2006-ban épp a tisztánlátás végett készítettem interjút a Napút számára Czirják Zoltán magyar bálnavadászati főbiztossal. Czirják Zoltán akkor elmondta nekem, hogy a helyzet igencsak egyszerű. A szárazföldön bizony lélekhalászat vagy inkább kőkemény szavazathalászat folyik. Egyszerűsítve: Japán harcol a fél világ ellen, és a fél világ megpróbál ellenállni Japánnak. Japán – akárcsak a geotermikus energia terén igencsak zöld Izland és Norvégia – ökológiai haramiaállam, amely a második világháborúban megsérült önbecsülését a bálnákon kívánja leverni. Hisz vegyük észre, amúgy a bálnavadászat korántsem akkora üzlet, mint amekkorának beállítják. Valójában inkább immár minden gazdasági racionalitást nélkülöző nagyhatalmi szenvedély. Tonnaszám rohad a bálnahús a japán hűtőházakban, s az antarktiszi út üzemanyagköltsége majdhogynem nagyobb a zsákmány értékénél, de – mint mondtam – nem is üzletről van itt szó. Japán számára ez a kérdés presztízskérdés, ezért aztán tenger nélküli szegény lakájköztársaságokat léptet be a tanácsba, ahová egyébként bárki beléphet, ha kíván, nem előfeltétele a tagságnak a saját tenger. Ezek az államhurkák Japán mellett szavaznak. Támogatják a Japán által művelt „tudományos bálnavadászatot”, és lobbiznak a bálnavadászat hivatalos újraengedélyezéséért. Mivel a lélekhalászat, a szavazathalászat független a saját tengertől, tehát a szárazföldön folyik, szükség van olyan szárazföldi államokra, melyeknek viszont, ha tengerük nincs is, van saját lelkiismeretük.
Mindez puszta elmélet volt egész addig, amíg egy hős magyar lány majdnem odaveszett a világ és Japán közt folyó „harmadik világháborúban”. Kristóf Veronika, a Sea Shepherd nemzetközi bálnavédő szervezet egyik aktivistája ugyanis azon a hajón volt, melyet rövid elrettentő vízágyútűz után szabályosan kettészelt a Shonan Mara II bálnafeldolgozó hajó az Antarktiszhoz közeli nemzetközi bálnavédelmi területen. Ha Kristóf Veronika nem éli túl, ha elnyeli a hullámsír, ha nem mentik ki, akkor most volna egy hősi halottunk. Egy hős magyar lány, aki nem a Don-kanyarban vagy Afganisztánban a hazáért, hanem önként az Antarktiszon, a bálnák ügyéért veszti életét. Annak, aki hajlandó egy ügyért az életét kockáztatni, tartozunk annyival, hogy komolyan vesszük azt az ügyet, amiért az életét kockáztatta, legyen szó hegymászásról vagy bálnavédelemről.
Egy hős magyar lány kockára tette az életét egy nem magyar ügyért. A bálnák szent világszabadságáért. Illesse méltó megbecsülés! Nekünk, itthon maradottaknak nem kell szembenéznünk a szigony- és vízágyúkkal, nem kell részt vennünk a tengeren folyó „harmadik világháború” csatáiban. Nekünk, itthon maradott magyaroknak épp csak annyi a feladatunk, hogy ne sajnáljuk a pénzt a béketárgyalóktól.
Nekünk, Trianon unokáinak kellene a legjobban tudnunk, hogy minden a tárgyalóasztal mellett dől el, sokszor suttyomban, észrevétlenül. Hogy Trianon olykor Világosnál, Mohácsnál is veszélyesebb. Egy bio-Trianon is létrejöhet, megköttethet úgy, hogy észre sem vesszük. Alattomban, suttyomban, suba alatt. Másnap aztán állunk tehetetlenül a kész helyzet előtt. Trianon nagy tanulsága, hogy a világ ezerféleképp csonkolható és ezerféleképp tartható egyben. Ehhez tartsuk hát magunkat a nemzetközi vizeken! És a szárazföldön is.