A férfi kedvesen, erős kézszorítással üdvözöl. Az újpalotai panellakás apró előszobájában tekintetem a mankóra téved. Nemrég tört el a jobb lába, így a balhoz illesztett protézisre támaszkodik. Tavaly nyár végén szenvedett balesetet a Magas-Tátrában: húsz-harminc méteres magasságban megcsúszott, az ugrócsontja tört el. Fél évig sínben van a lába, utána, ha az orvos engedi, folytatja a hegymászást.
Szendrő Szabolcs, a máriabesnyői gyertyaöntőmester fiaként született legidősebb gyermek, amióta az eszét tudja, sportolni akart. Kitűnő volt szertornából, emeleteket közlekedett kézen járva, profi súlyemelő akart lenni. A korosztályának megfelelő országos csúcstól kissé elmaradva nyolcvankilós súlyt tudott kinyomni. Szülei kérésére vasútgépészeti technikumba járt, hogy szakmája legyen.
Tizenhat éves korában, 1962-ben történt: súlyemelőedzésre sietett Gödöllőre. Késésben volt, a budapesti iskolai nyári gyakorlat azon a napon elhúzódott. Futott a vonat után, felugrott, próbált megkapaszkodni, de visszazuhant a sínek mellé. A vonatkerék kicsípett a sarkából egy darabot. Az első műtét, azt hitték, sikerült, de nem indult be a vérkeringés, fennállt a vérmérgezés, az üszkösödés lehetősége. Aztán két nap múlva ismét altatták: amikor az operáció után felébredt, az ágya szélén egy nővérke sírt.
– Nem tudtam, mi baja – emlékezik Szendrő. – Akkor mondta meg, hogy le kellett vágni a lábamat. Térdtől lefelé csonkolták. Tíz másodpercig iszonyatosan éreztem magam, aztán egy vállrándítással túl lettem rajta. Tudtam, hogy én vétettem, nem lehetett másra hárítani. Sokan példaképnek tekintenek, olyannak, aki kijött a gödörből. Csakhogy soha nem voltam benne.
A súlyemelésről többé szó sem lehetett, sportolni viszont mindenképpen szeretett volna. Némi töprengés után a kajakozás mellett döntött: valaki mesélt neki egy Szalai Margit nevű leányzóról, aki hasonló helyzetben volt, mégis szép eredményeket ért el a vízi sportban. Rövid időn belül már versenykajakban ült, s kupát is nyert. Mint mondja, ebben lehet igazán párhuzamot vonni Erőss Zsolt és közte. Volt egy példa előtte, amely azt mutatta, lehet így is sportolni.
Néhány év múlva karácsonyra kapott az öccsétől egy könyvet – A szörny volt a címe –, és a svájci Eiger csúcs szinte teljesen függőleges északi falának megmászásáról szólt, amelyben három hegymászó is odaveszett, csak a negyediket tudták a hegyimentők élve visszahozni. Nem is a könyv brutalitása, hanem a hely szellemének, a hegymászás hangulatának pontos leírása fogta meg, s a két alapélmény, amelyet nem sokkal később ő is megtapasztalhatott.
– Ez olyan sportág, amelyben nem a társaimat kell legyőzni. A kajakozásban ez nem tetszett. A lélektani hadviselést gyűlölöm – magyarázza Szendrő. – A hegymászásban épp az összefogás a lényeg. Én szó szerint kéredzkedek, és úgy tűnik, jóban vagyok a hegyekkel, mert fel is engednek. Soha nem akartam őket legyőzni. Fontos azt is tudni, hogy a hegyek sohasem vétenek. Mi vagyunk a betolakodók, csak mi hibázhatunk, mindig félni szoktam, ezért sem nagyképűsködöm velük szemben. A hideget, a szorongást, a belső gyengeséget kell legyőzni.
Eleinte, három-négy éven át csak álmodozott, aztán egyedül, majd néhányadmagával vágott neki kisebb túráknak. Pályafutása nehezen indult: testi hibája miatt nem vették fel az alapképzést nyújtó tanfolyamra. Reakciójuk, mint mondja, érthető volt: mi mást válaszolhattak volna, amikor odaállított egy ismeretlen férfi, aki fél lábbal hegyet akart mászni? Kérdezem, de nem tud arról, hogy Magyarországon bárki hasonlóval próbálkozott volna előtte. Kitartását, akaraterejét látva pedig egyre többen egyre magasabb csúcsokra hívták. Igazi teljesítményének nem a nyolcezer méteres magasságba való feljutását tartja, hanem azt, hogy a kezdet kezdetén képes volt fél lábbal elindulni a legnagyobb hegyek felé. Megmászta többek között az Elbruszt (5642 méter), a Pamírban a 7105 méteres Pik Korzsenyevszkaját, a Mount McKinleyt Alaszkában, 1996-ban 7800 méterig a Mount Everestet. Az expedíciók történetében méltán szereplő rekordjait is a Himalájában érte el: elsőként mászta meg a 6831 méteres, az indiai Garwhal-Himalájában található Kedar Dome keleti falát, 1990-ben pedig részt vett a magyar magassági rekordot felállító, a tibeti 8201 méteres Cso Oju csúcsára feljutó expedícióban. A Cso Oju első megmászásakor 8000 méterig hótaposóként haladt elöl, akkor viszont ereje elhagyta. Egy társa előreállt, s Szendrő őt követve, félig önkívületi állapotban jutott fel a Cso Oju tetejére. (Ezt az országos magassági rekordot vitték aztán tovább Erőss Zsolték 2002 májusában a Mount Everest megmászásával.)
A Kedar Dome esetében az egyik barátja ragaszkodott ahhoz: csak akkor megy, ha Szabolcsot is viszik. Összeszokott hegymászópárként ugyanis leginkább rá számíthatott. Szabolcs pedig úgy érezte, kötelessége nemcsak felmenni, de magától vissza is jönni, hogy a belé vetett bizalomnak megfeleljen. Az expedíció alatt egyszer majdnem meghalt. Kicsúszott a 45 fokos jéglejtőn, alatta 800 méteres függőleges sziklafal nyújtózkodott. Nem volt sem jégcsákánya, sem hágóvasa, csak a tíz körme és a bakancs orra, csoda folytán mégis meg tudta tartani magát.
– Életben maradásomhoz igazából nem volt semmi közöm, óriási szerencsém volt, hogy időben változott át a csapadék keményebb hóvá. Porhó esetén biztos meghaltam volna – vélekedik.
Az expedíció még egy súlyos, akkor kilátástalannak tűnő helyzetet is tartogatott. Társával tizenegy órán keresztül volt kénytelen várakozni a mínusz 25 fokos hidegben.
– Elég erős hittel mindent elviselek, ezt is ennek köszönhetően éltem túl, hiába hallottam többször is társamtól azon az éjszakán lemondóan: „Itt döglünk meg!” Egy házassághoz nem hasonlítható erős kapcsolat születik ilyenkor törvényszerűen a közös megpróbáltatásból, s a tudat: mi, emberek olyan kicsik vagyunk, mint a porszemek. Két porszem pedig sohasem veszekedne azon, melyikük a nagyobb, ha tisztában lenne valós helyzetével. A civilizációtól elszakadva, gyakran nagy szenvedések közepette élve ez egyértelmű emberi tapasztalat.
A kaukázusi expedíción 1982-ben megrendítő haláleset történt. Az a barátja, Makó László, akivel az Elbrusz tetején még sírva ölelkezett össze, visszafelé jövet, miközben egy hegyibeteg társukat hálózsákban engedték lefelé, kicsúszott, nem tudott megállni, s hosszan repült lefelé. Másnap találták meg, csuklóján a jégcsákánnyal, félig hóval borítva.
– Nem hangzik túl szépen, de mégsem az az érzés maradt meg bennem, hogy én ide többet nem jövök. Igazából mindannyian tudjuk, hogy a tragédia velünk is megtörténhetett volna, ugyanakkor az ember furcsa módon kicsit sérthetetlennek érzi magát. Talán ez szükséges ahhoz, hogy nyugodtan el tudjon indulni a következő útra – mutat rá Szendrő.
A hegymászás az adott pillanatban – mint mondja – legtöbbször szenvedés, később alakul át semmihez sem fogható örömmé. Menet közben egyik szenvedés oltja ki a másikat: a rettenetes kézfázást egy idő után észre sem veszi a lába miatt. A műláb ugyanis feltöri a csonkot, amelyen lassan több lesz a ragtapasz, mint az ép felület. Lefelé gyakran már sántikálva teszi meg az utat. A nagyobb expedíciókon rendesen tíz kilót szokott leadni.
Amikor belevágott, nem állt előtte hasonló hegymászói példa. Később tudta meg, hogy vannak sorstársai külföldön, így az a kitűnő repedésmászó, akinek térd alatt mind a két lába hiányzik. Neki speciális műlába van, amelyet ékként tud beledugni a repedésekbe. Mondják, a méretnek megfelelően cserélgeti a lábfejét. Egy hölgy mankóval ment föl a 6194 méteres Mount McKinleyre, egy másik fiú pedig, akinek tőből hiányzik az egyik lába, szintén mankóval mászik hegyeket. Az első Csomolungma-expedícióban Erőss Zsolttal együtt vett részt, még 1996-ban, aztán még egyszer mentek közösen. Mint mondja, hiába lesznek a lábuk szempontjából azonosak, Zsolt más minőség. Amikor együtt másznak, akkor mindig a hátát látta, azt is csak tizedmásodpercekre, mert nagyon gyors volt. Szabolcs úgy gondolja, más súlycsoportba tartoznak, különböző az életkoruk is. Erőss Zsoltot rendkívül kemény embernek tartja, nagyra értékeli. Egy pillanatra közénk ül a csönd, aztán így folytatja:
– Kétszer nősültem, két fiam és egy nevelt lányom van. A második feleségem, Kati igazi társammá lett. Ő tíz éve hunyt el, sokat gondolok arra, hogy egy-két szöget én is bevertem a koporsójába az expedíciókkal. Aggódott értem, nekem pedig erőt adott: nagyon nehéz volt elszakadni tőle, s nagyon jó volt visszamenni hozzá a mászás végén. Nélküle talán soha nem indultam volna el a hegyekbe, ahol megszűnt a család, a gyerek – csak mi léteztünk.
Szendrő Szabolcs közel húsz éve rokkantnyugdíjas, korábban karbantartó lakatosként dolgozott a MÁV-nál. Munkája mellett mindig tudott időt szakítani szenvedélyének is, amelyre, mint felvetésemre mondja, támogatással, spórolással mindig összegyűlt a kellő mennyiségű pénz. Nincs számítógépe, bankkártyája, mobiltelefonja, autója. Sokat fotózik jó minőségű analóg készülékkel, a hegymászás élményét akarja eljuttatni azoknak, akik kíváncsiak a felvételekre. Több kiállítása is volt már. Szabad idejében vetítéseket, előadásokat tart, illetve hegymászó felszereléseket keres társainak különböző használtruha-kereskedésekben. Hatvanötszörös véradó. És továbbra is szenvedélyes sportember:
– A meglévő térdem, akár a vállam, nagyon rossz állapotban van, elhasználódtak az ízületeim. Tudom, hogy én tehetek erről. Ha lenne lehetőségem, ha rendbe jön a törött lábam, már indulnék is a következő expedícióra.
origo.hu
Ilyen Magyar Péter békepolitikája: mocskos szidalmakat kap a kormánypártok egyik női politikusa
