Köznapló

Február 5., péntek
Fölraktam egy Ravi Sankar-lemezt. A szitár hangja mindig megnyugtat. Szükségem lesz erre a nyugalomra. Kommunistákról fogok szólni. Meg egyfajta kapkodásról. A kapkodás nem véletlen. Bajban van a „vonal”. A Népszabadság ezzel a szalagcímmel nyitotta múlt heti mellékletét: „Voltunk, vagyunk, leszünk” – Rosa Luxemburgtól idézett. A három szó (Lenin is gyakran alkalmazott ilyen lózungokat) a kommunisták öröklétére próbált utalni. Róluk szól az írás. Párizsi konferenciájukról. A külvárosba szorultak ki vele. Az írás szerkezete homályos, mondatai hínárosak, az olvasónak – ha képes elolvasni – olyan érzése támad, mintha kátyús földúton szekerezne.
Nem szokásom hetykélkedni, de most fogok. (Ahol a pislogásáról nagy nehezen leszoktatott miniszterelnök alig győzi összeszámolni milliárdos vagyonát, ahol a városházi politikacsinálók kockázat nélküli névtelenség mögé bújva kavargathatják a közéleti ürüléket, ott a szerénység igen rossz befektetés. Ráadásul én szokatlan portékával hetykélkedem.)
Magyar háztartásban aligha létezik a miénken kívül valahol két és fél Rosa Luxemburg-könyv, de a készlet ki fog egészülni: Berlinből hamarosan megérkezik Margarethe von Trotta róla forgatott filmje. (Látták? Érdemes.) Miért tartok ennyiféle kommunista konzervet a kamrában a kunsági rizs zacskói és a befőttek üvegei közt?
Óvatosságból. A feledékenység ellen. Ezért őriztem meg a Szikra Kiadó 1951-ből való Idegen szavak szótárát is (apám kapta munkája jutalmául – hazafelé jövet nem merte elővenni az 55-ös villamoson, hátha meglátja tanítványának apja vagy anyja), de van könyvem Frankel Leótól, és nincs az a pénz, amiért kiadnám a kezemből Azsajev remekét. (A Távol Moszkvától a közeli hetek rendkívüli szerzeménye.)
Ami az óvatosságot illeti, nem a régiektől tartok. A maiakkal van bajom. Azokkal, akiket komcsiknak hívok. (Itt kéretik különbséget tenni proletár és proli, burzsoá és burzsuj, cseresznye és cseri között – nyilván érzik a potenciájuktól megfosztott szavak lenge súlytalanságát.) Nos, a komcsik újabban csak a falovukat festik vörösre. Ők maguk a ló hasában, Armani és Hugo Boss öltönyeikben várják, mikor surranhatnak ki, hogy birtokba vegyék újra Trója-Magyarországot.
No nem mindenki kuksol a ló hasában. Gyurcsány a mozgás híve. Míg ezt írom, ő Izraelben kószál. Milyen minőségben? Jó kérdés. Megbukott egyszer, majd másodszor is, ugyan kinek adja ki magát ez a kétszeres ex?
Dobrev Klára férjének – mi másért fogadta volna a nagy Netanjahu? Okos beházasodás (más szóval: beágyazottság) esetén azonnal kitárulnak a szükséges ajtók és kapuk Tel-Avivban. Ez világos, de mégis mit keres ott? Azt hallani, ácsért szaladt. Üssenek össze neki egy új falovat. Kérdés, Izraelben nem értik-e félre ezt a lóügyet. Mi lesz, ha Netanjahu nem Odüsszeusz leleményére gondol? Ha kedvesebb fülének a vesztes III. Richárd kiáltása a Bosworth Fields-i csata mezején: „Lovat! Lovat! Egy lóért országomat!” Miért ne tekinthetné a zsidó állam miniszterelnöke Shakespeare színpadi leleményét tárgyalási alapnak?
Képzelődöm? Nem. Politikát játszom. A költővel összekapaszkodva. „Azé az érdem, ki játszhatott” – ez a harmadik lelemény, és ez József Attiláé.
Visszatérve Rosa Luxemburghoz, a könyvek elgondolkoztatók. Gyönge egészségű, testi hibás volt ez az asszony. A börtönben megállás nélkül olvasott. Nem csak politikai irodalmat. Hauptmannt és Voltaire-t, Shaw-t és Oscar Wilde-ot. Egy alkalommal kérte, küldjék be neki Le Sage-tól A sánta ördögöt, sok jót hallott róla. Végig igyekezett tágítani műveltsége horizontját.
A komcsivá süllyedt kommunisták többsége lemondott erről. Olvasni a pénzt szokták. Ugyan van-e a maiak közt, aki – mert Frau Luxemburg egyik leveléből ez is kiderül – tudja Szent Antalt idézni, vagy Hölderlin-kötetet kér, nehogy a börtönben vers nélkül maradjon?
Találgatom, mit olvashat odabenn az olyan „szocialista”, mint Hunvald? A szabadlábon kószáló Hagyó? Szabó Zoltánnak futja-e kerékbilincses ügyei közepette mondjuk Pál apostolra?
Párizs kültelki csarnokában illúzióikat kergetve gyűltek össze néhányan. Jelezni akarták: a politika színpadán nemcsak a fasiszták tűntek fel újra, hanem jelen vannak a kommunisták is.
Ez tévedés. Másról van szó.
Az „értelmiségiek” nem akarnak belenyugodni, hogy elszúrták. Meglehet, örökre. Beismerni persze nem akarják. Párizsból sem jött ilyen hír.

Február 6., szombat
Rajtakaptam a lányunkat. Ceruza a kezében, marokra fogja, keményen dolgozik egy rajzon. Mi ez? – kérdezem, amikor elkészül. Egy nagy takarító rakéta. Fölszedi az összes szemetet.
A válasz bizonyítja, volt már korábbi élete. Ha nem lett volna, tudna-e a szörnyű hangú, áramzabáló szovjet Rakéta porszívóról? Aligha. Mennyi titkot hordoz az ilyen aprónép!

Február 7., vasárnap
„Írországnak abban rejlik az ereje, hogy hozzám tartozik” – ezt Dedalus mondja Bloomnak Joyce Ulyssesében. Gyakran gondolok Joyce-ra, akinek inkább volt a felesége Írország, mint a butácska, ám mindig hűséges cseléd, Nora.
Van a németben egy kifejezés, Hassliebe. Az író ezzel az érzéssel élt: gyűlölve szerette hazáját. Képes volt leírni, hogy „az írnek, ha önmaga kíván lenni, menekülnie kell Írországból”.
Joyce nem látott a jövőbe. Honnan tudta volna, hogy lesz egy Handke, akit Párizsig űz majd Ausztria; Szinyavszkij, akit kollégája, egy bizonyos Solohov fölakasztatna; hogy a magyar Márai lakására bombák hullnak az égből, életművére meg Révai a pártházból – összevetve a sorsukat az elhazátlanodott Joyce-éval, az ír jobban járt. Hazájától távol is képes volt megalkotni monstre művét, az Ulyssest.
Hallom, a könyvnek új fordítása készül. Hatvan év alatt a harmadik. Nem volna jobb, ha a fordítandó írók körén tágítanánk? Akikre sehogy sem akar sor kerülni. Sokan vannak. Az egyiptomi Nagíb Mahfúz 1988-ban kapott Nobel-díjat. Eddig egyetlen művét sem fordították le magyarra.

Február 8., hétfő
Csak olyan eszmében és olyan műben hiszek, amely segít élni. Örülni. Jobbnak lenni. Pár üzleti vállalkozáson kívül nem látok ilyet. A tudósok beleölik legszebb éveiket és legjobb képességeiket a munkamódszerek, a szociális helyzet vagy a társadalmi berendezkedés „fejlesztésébe”, de a sok kiagyalt elmélet a gyakorlatban hajítófát sem ér. Ha rajtam múlna, az efféle reformereknek csak akkor adnék szószéket, ha ideáik próbáját a maguk portáján mutatják be. Sokan elhasalnának a próbán. Rousseau sokat idézett könyvet írt Emilről és a nevelésről, ám a cselédlányától született öt gyermekét lelencházba adta. Az orgiák mestere, a szép szakállú Osho fennen hirdette: „egy vagyok veletek”, de akiknek ezt üzente, azok közül egy sem birtokolt 93 Rolls-Royce-ot.
Fekete István világa csöndesebb, egyszerűbb. A Tüskevárban mije volt Matulának? Egy kunyhó, egy kutya, a puska, a horgászbot, ám hihette, hogy a föld, a víz és az ég a Kis-Balaton felett mind hozzá tartozik.
Vagy ott a svéd Nordquist. Megrajzolt és megírt egy másik szeretni való öreget: Pettsont. Nem tudjuk, ki ő, hogy került oda, ahol van, azt se, volt-e valaha fiatal. (Egyik ismerősünket emlegetjük úgy, hogy egész biztos özvegyen született – minden haláleset felvillanyozza.) Pettsonnak barátságos a faháza, jól felszerelt a műhelye, jó dolguk van a tyúkjainak, nem beszélve Findusról, a kedves macskáról. 93 Rolls-Royce? Elmebaj!
Hogy városban nem lehet? Dehogynem. Herr Hundertwasser meseháza Bécsben áll a Löwengasse és a Kegelgasse sarkán. Meseház voltáról a „komoly” építészek győztek meg. Hogy huhogtak, amikor elkészült! Ez vicc, ez komolytalan, elcsúfítja a várost, szégyent hoz a szakmánkra – ilyeneket mondtak. A „komolyak” elől futottunk ide a Dunakanyarba, és máig hálás vagyok nekik. Ellenükre próbáljuk komolytalanná alakítani a házat és a kertet. Remek játék. Várjuk a tavaszt.

Február 10., szerda
Szondi György lapja, a Napút tavalyi utolsó számában képet-írást közöl azokról, akik az idén lesznek hetvenévesek. Művészek, politikusok, írók, műfordítók – nyolcvanhatan mondják el, hogy élik meg e tiszteletre méltó kort. Gesztus Szonditól, egyben okos ötlet.
Az írások – megannyi tükör. Árulkodók. Az egyik föllelkesíti az embert (ó, milyen bölcs!), a másik elszomorítja (nézd már, hogy domborít!), s ami jó: mindig akad, akitől kapni valami fontosat. Ezért szoktam végigbolházni, ki mit tart magáról fontosnak.
Az idén Cyránski Mária mondatainál időztem a legtovább. A szobrásznő arról szólt, amiről nem szokás. Szerinte a képzőművészet úgy szerzett magának rangot az idők során – hisz valamikor mesterség volt, egy a sok közül –, hogy néhányan egészen magas fokon művelték. Ők a művészek, a többi mindmáig mesterember.
Izgalmas megállapítás, mert nemcsak a képzőművészetre igaz. Rávilágít arra, mily sokan vannak tévedésben. Aki szerelést kap a Fradiban, azt hiszi, futballista. Valaki elvégezte a képzőművészetit, és művésznek gondolja magát. Aki diplomát kap az egyetemen, úgy véli, máris tanár. Ha valaki a választáson bejut a parlamentbe, ráírathatja a névjegyére, hogy politikus. Holott nem az. Csupán lehetőséget kapott, hogy azzá váljék.
Szörnyű érzés lehet valakinek úgy művelni a mesterséget, hogy nem ért hozzá, holott papírja van róla. Még nagyobb baj, hogy senki nem meri megmondani nekik. Ettől bátorodnak fel a szakmák suszterei. Azt hiszik, ők is tudnának Valentino cipőt készíteni. Hiszen van kaptafájuk. De azon semmijük.