Megalázottak pányvája

Az 1939-es lengyel háborús menekültek magyarországi befogadásának hetvenedik évfordulójára állította össze Kovács István költő, író, történész, polonista és diplomata (egyik címet sem lehet tőle elvitatni, és nem lehet sorrendbe állítani őket) A barátság anatómiája címmel 2007-ben kiadott könyvének második kötetét.
Ha a címben szereplő anatómia szóból indulunk ki, alaktani, leíró, elsősorban tudományos műre számítunk. Csakhogy míg a honfoglalás korától az 1867-es kiegyezésig terjedő időszakot felölelő első kötetből inkább a fegyelmezett történész Kovács István – azért persze személyes hangú, egyedi látásmódra valló – gondolatait ismerhettük meg, addig a második könyvben a költő-polonista, a kultúrdiplomata jut nagyobb szerephez. Így talán találóbb volna A barátság szubjektív anatómiája kötetcím. Ennek elsődleges oka nyilván az, hogy a második könyv az 1939 szeptemberétől az ezredfordulóig terjedő időszakhoz kötődik, amelynek jelentős részét a szerző maga is megélte. S ami a lengyel–magyar kapcsolatokat illeti, azokat nemcsak szemlélte, hanem elismerésre méltó módon alakította, gazdagította is, legfőképpen krakkói magyar főkonzulként.
A laza esszéfüzérnek is felfogható könyv írásainak jelentős része – a Krakkóról szóló, közel hetvenoldalnyi rész és a Balassi Bálint és a Báthoryak nyomában – Kulturális utazások Lengyelországban és Litvániában című fejezet száz oldala – ehhez a tevékenységhez kapcsolódik. Még a bevezető történeti elemzés hangnemében is felfedezhetünk némi különbséget az első könyvéhez képest: érthető, hogy Lengyelország 1939-es német és szovjet lerohanásáról, Katyńról, a zsidóság tragédiájáról, a varsói felkelésről, 1956-ról, a tengerparti drámáról, a Szolidaritásról személyesebb hangon, néha költői hevülettel, néha izzó gyűlölettel vagy jeges iróniával ír a szerző. A hideg futkos az olvasó hátán például, amikor Maléter Pál és Okulicki tábornok tőrbe csalásának párhuzamos, azonos forgatókönyv szerint lejátszódó történetét olvassa.
A két könyv „irodalmi melléklete” is alaposan eltér egymástól. Az első kötet mintaszerűen a lengyel romantika négy klasszikusát (Mickiewiczet, Slowackit, Krasińskit és Norwidot) mutatja be, a második viszont A lengyel irodalom és filmművészet „kaszkadőrei” címmel csupán Edward Stachurát, akihez legendás barátság fűzte Kovács Istvánt (Stachura Szekercelármája volt élete első prózafordítása). A filmrendezők közül pedig Krzysztof Kieslowski életművét elemzi (és nem Wajdáét, Zanussiét, Munkét stb.), mert ennek hatását tartja a legerőteljesebbnek, leghitelesebbnek.
Az első könyv 1867-tel ér véget, a második 1939-cel kezdődik. Hol veszett el a közbeeső mintegy hetven esztendő? A szerzőt ismerve ez is megjelenik majd, a közelmúlt eseményeinek elemzésével együtt, egy remélhető harmadik könyvben.
Utóirat: Mit jelenet a könyvismertető címe?
Az 1944-es varsói felkelés és a magyar 1956-os forradalom párhuzama kapcsán írja a szerző: „A két eseménysort köldökzsinórként összekapcsoló – Zbigniew Herbert szavaival – »véres köteléket« a megalázottság pányvája jelenti. […] Hogy a továbbiakban mi lesz, az remélhetőleg rajtunk is múlik, nem csupán a drámákat kedvelő történelmen.”
(Kovács István: A barátság anatómiája. Második könyv. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2009. Ára: 2900 forint)