Népek hazája

Koszovó („kosz” szerbül rigót jelent) eredetileg a mai ország keleti részére vonatkozó tájnév volt. Használata átterjedt a hegyekkel övezett vidék egészére, de politikai egységet sokáig nem jelölt. Határát – török kori hasonló nevű, de más kiterjedésű közigazgatási előzményekkel – csak a második világháború után húzták meg a szövetségi állammá alakult Jugoszlávia egyik tagállama, Szerbia egyik autonóm területének határaként. Szerb részről sok mítosz övezi a tájat, ilyen az, hogy „Szerbia bölcsője”. Erre nincs alap. Koszovó mégis őshaza, csakhogy más népeké.
A nyelvtudomány már régen kimutatta, hogy hajdan az albánok és a románok ősei huzamosabb ideig éltek együtt valahol. Ez a hely, úgy látszik, Koszovó és környéke volt. A IX. században kezdődő román szétvándorlás előtt szlávok alig fordulhattak elő itt. Később ők is betelepültek, és körülbelül a XII. századtól a lakosság többségét is alkották, legalábbis a táj keleti részén – de egynyelvű Koszovó soha nem volt. Albánok és szlávok – az utóbbiakat az idő haladtával mindinkább szerbnek lehet tekinteni – együtt lakták a vidéket, csak arányaik tolódtak el az idők során hol erre, hol arra. Politikai értelemben a terület, miután sokáig a Római Birodalom része volt, annak kettéválásakor a keleti (bizánci) birodalomban találta magát. A bizánci ellenőrzést a X. században a bolgár váltotta föl, 1018-tól ismét bizánci következett. Ha Szerbia néha független, máskor függőségben lévő, Koszovót legföljebb érintő korai kezdeményei foglalásba kezdtek, főként egymás rovására tették. Súlypontjuk a XI. század végén került a Bizánctól függő Rácországba (Rasciába). Ez a már Szerbiának nevezhető ország Nemanjida uralkodói alatt a XII. század második felében dél felé is terjeszkedett. Amikor 1183-ban függetlenné vált, Koszovó egy része már hozzá tartozott, idővel az egész.
Legnagyobb kiterjedését Dusán cár alatt érte el, de az ő 1355-ben bekövetkezett halála után szétesett.
A helyébe lépő részállamok alatt az összesen két és fél évszázados középkori szerb uralom akkor is folytatódott, ha ezek az államok Magyarország, majd inkább a Török Birodalom hűbéresei voltak. A viszonylag rövid szerb birtoklás jelentőségét fölnagyító mítoszok közé tartozik a terület állítólagos szerb egyházi központi jellege. Valójában a szerb görögkeleti központ a rasciai Zsicsa volt, ahonnan a székhely csak egy pusztító támadás nyomán került át Ipekbe pár évvel 1300 előtt. A XIV. század második felében ismét Zsicsa volt az addigra már patriarkátusi rangra emelt szerb egyház központja, és a XV. század közepén – 1557-ig – meg is szűnt az ipeki patriarkátus. Hasonló a helyzet a Nemanjidák sokat emlegetett kolostoralapításaival. Közülük a legfontosabb koraiak – és a nagy többség – Koszovón kívül történtek, és az, hogy idővel néhány valóban jelentős ott is létesült, nem igazolja a területnek olyan – szinte szent földdé – mitizálását, amilyenre a XIX. század óta a szerbek akkora erőfeszítést tettek.
Szerb mítosszá magasztosult az 1389-es rigómezei (koszovói) csata is. A törökök nehezen kivívott győzelme kisebb hatású volt, mint emlegetni szokás. Nem jelentette a középkori Szerbia végét (ez csak 1459-ben következett be), és jelei vannak, hogy a „szerb hős”, aki a török szultánt megölte – magyar volt.
Koszovó 1439-ben török uralom alá került, de ez, Hunyadi János 1443-as hadjáratának következményeként, csak átmeneti volt. Az 1448-as második rigómezei csatát viszont elvesztette Hunyadi. Ha szövetségesét, a kezdődő albán államiság képviselőjének tekinthető Szkander béget nem tartja fel egy váratlan esemény, és időben ér a harctérre, bizonyára sok minden másképp alakul, de így a terület nemsokára –1455-től – ismét török lett. A következő századok fő fejleménye a lakosság – főként a katolikus albánok – tömegeinek mohamedánná válása volt. Koszovónak majd két és fél évszázadig kellett várnia keresztény hadak újabb megjelenésére.
A Habsburg-vezetésű Szent Liga csapatai Buda megvétele után rohamosan törtek előre, 1688-ban Koszovó is a kezükre került. A lakosság üdvözölte őket, de a hadiszerencse fordultával a keresztény erők két év múltán elvonultak. Szerb legenda ehhez is fűződik. Eszerint a liga csapataival távozó ipeki pátriárka koszovói szerb tömegek élén érkezett a Habsburgok meghívására Magyarországra, ahol nekik saját vajdaságot ígértek. Szerintük emiatt albánosodott el Koszovó, és a szerbeknek ettől van történelmi joguk az általuk Vajdaságnak ezért elnevezett Délvidékre. Mindebben ritka az igaz elem. A pátriárkával tényleg sok szerb jött Magyarországra, de Koszovóból csak negyedük érkezett. Az albánok ott drámai népmozgások nélkül kerültek fokozatosan többségbe, akkor is, ha az évszázadok során voltak – mind albán, mind szerb – el- és odavándorlások. Habsburg-meghívás nem, csak -fölhívás volt, harcra a törökök ellen, hogy ennek fejében a majd Habsburg-uralom alá kerülő Szerbiában lehessen szerb önkormányzat.
A török központi hatalom gyöngülése egy időre lehetővé tette – Szkander bég óta először – az önállóságra törekvő szkutari kormányzó, majd 1786-ban „Illíria Konföderációját” létesítő fia, Mahmud Busati számára kiterjedt albánlakta területek albán kézben egyesítését. E nép nemzeti ébredése azonban későbbi, a XIX. század második felére eső fejlemény. Szerbia előbb, 1817-től lett autonóm, majd ismételten is terjeszkedett és függetlenné vált. Az ekkor, 1877–78-ban megszerzett területet az állam tisztíttatta meg mohamedán – főként albán – lakóitól. Sokuk Koszovóban talált menedéket, ahol az etnikumok kapcsolata ezáltal romlani kezdett. Szerbia vonzása mellett sok szerbet ez is elvándorlásra késztetett a következő évtizedekben.
A vidéket 1912-ben megszerző Szerbia albánok tízezreinek legyilkolásával, majd – az albánoknak föllélegzést hozó első világháború alatti osztrák–magyar, illetve bolgár megszállás után – az 1918-ban létesült Jugoszlávia keretén belül újabb ezrek leölésével és szerb „gyarmatosok” tízezreinek betelepítésével igyekezett „javítani” az etnikai képen. Az albánok fegyveres ellenállása 1927-ig tartott, azután semmi sem szabott gátat elnyomásuknak. Nyelvüket üldözték, iskolájuk, újságjuk nem lehetett. Könyveket is csak a szomszédos, 1913 óta független Albániából tudtak csempészni. A körülmények miatt tömegesen emigráltak.
Számukra ezért, ha nem fogadták is örömmel, könnyítést jelentett a tengelyhatalmak második világháború alatti megszállása. Koszovó nagy részét ekkor az olasz uralom alá került Albániához csatolták. A viszonyok lehetővé tették, hogy az albánok elűzzék a szerb „gyarmatosok” jó részét – közülük sokan nem tértek vissza a háború után sem.
Koszovónak az új Jugoszláviában 1945 óta meglévő, inkább névleges autonómiája sokáig keveset jelentett. Az albánokkal szembeni megkülönböztetés folytatódott, és távozásukat ekkor is, ahogy tudták, elősegítették a hatóságok. Valódi tartalma az autonóm keretnek csak Tito döntése nyomán, 1966-tól lett. Az albánok beleszólást kaptak a döntésekbe, és albánul is oktató egyetem létesült. A koszovói szerbek kezdték rosszabbul érezni magukat, bár annak oka, hogy nagy számban költöztek el a tartományból, gazdasági volt. A viszonyok elmaradottságát az albánok is érzékelték, ez vezetett 1981-es tüntetésükhöz. A válasz a szerb nacionalizmus föllángolása, fokozódása, Milosevics hatalomra kerülése és az autonómia megvonása volt. A hazájukban üldözötté vált albánok akkor kerestek megoldást saját jugoszláviai tagköztársaságuk egyoldalú kikiáltásában (1990), amikor a szövetségi állam belső egyensúlya már megszűnt. A tagállamok sorra nyilvánították ki függetlenségüket, erre Milosevics ismételten erőszakkal válaszolt. Szerbia a Nyugat által évekig tétlenül nézett öldöklés és vereségeinek sora után kísérelt meg leszámolni legalább a koszovói albánsággal.
A szerb vezetés 1998-ban elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa a régi álmot: Koszovó tisztán szerblakta tájjá tételét. Ez már az addig kevés erkölcsi bátorságot mutató Nyugatnak is sok volt. A népirtás leállítását követelő fölhívásainak eredménytelensége után a NATO 1999-ben szerbiai célpontok bombázásával kényszerítette ki a szerb erők kivonását. Nemzetközi alakulatok érkeztek, a menekültek hazatérhettek. Koszovó az ENSZ igazgatása alá került, és 2008 februárja óta független állam. Ezt Szerbia nem, de az európai országok nagy többsége elismeri.