Óvatos keleti nyitás

Magyarország szomszédságpolitikája inkább a Nyugat-Balkán felé irányul, míg a keleti dimenzió visszafogottabb figyelmet kap. A Keleti partnerség által érintett régiót tekintve a magyar megközelítés óvatos, konfliktuskerülő, az orosz érzékenységi pontokat is figyelembe vevő, a pragmatizmus és az ideológiamentesség jellemzi – fogalmaz a Közép-európai Egyetem EU-bővítési központjának közreműködésével frissen megjelent tanulmánykötetben a magyar érdekekről szóló elemzést jegyző Rácz András. A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatató Intézet munkatársával a keleti szomszédságról beszélgettünk.

Lengyel motor. Az Európai Unió tavaly májusban a cseh elnökség idején indította hivatalosan is útjára a lengyel és svéd kezdeményezésre elfogadott Keleti partnerség nevű programot, amelynek révén a posztszovjet térség hat tagállamával, Azerbajdzsánnal, Fehéroroszországgal, Grúziával, Moldovával, Örményországgal és Ukrajnával kívánja elősegíteni a demokratikus reformokat, szorosabbra fűzni a politikai és gazdasági kapcsolatokat. A programra biztosított 600 millió euró inkább csak üzenetértékű finanszírozás. A kezdeményezés fő motorja, Varsó saját közelgő soros elnöksége idején további lendületet kíván adni a programnak. (MN)

A Kelet és a Nyugat közötti geopolitikai térben őrlődnek az Európai Unió Keleti partnerség programjába bevett országok. Időről időre felmerül a kérdés, most éppen az ukrajnai elnökválasztás kapcsán, hogy melyik irányt választják a posztszovjet térség eme államai. Ilyen egyszerű, csupán egy döntés kérdése lenne az egész?
– Ezek az államok egy tankhajóhoz hasonlítanak, amelyen hiába cseréljük le a kormányost, s teker az új ember akármennyit is a kormánykeréken, nagyon hosszú idő kell ahhoz, amíg a hajó ténylegesen fordulni kezd. Így e posztszovjet országokban egy hatalomváltástól nem szabad azonnal radikális nyugati vagy keleti fordulatot várni, sikereset semmiképp. Ma már a kérdés sem így vetődik fel. E térségben egyetlen komolyan vehető politikai erő sem lép már fel olyan programmal, amely egyértelműen az Oroszország felé történő (vissza)fordulást hirdetné. Ugyanakkor társadalmi, gazdasági és kulturális okok miatt nem folytatható markáns oroszellenes politika sem, különösen az Egyesült Államok e régióbeli visszahúzódása után. Az itteni államoknak muszáj kiegyensúlyozott viszonyt kialakítani Moszkva és az Európai Unió között.
– A Keleti partnerség azonban mégiscsak a nyugati irányt erősíti. Ad-e azonban ez a program komoly esélyt az európai integrációra vagy inkább csak parkolópálya?
– A Keleti partnerség kétségkívül segítséget nyújt ahhoz, hogy ezen országokban erősödjenek a nyugati normák, ám közvetlen integrációs perspektívát nem jelent. Ez benne van a program céljait lefektető szövegben is. Így arról nem beszélhetünk, hogy a Keleti partnerség az EU előszobája lenne. Ez a 600 millió euró erre kevés is, segítheti viszont a meglevő kapcsolatok erősítését, újak kiépítését. Finanszírozni lehet belőle képzési programokat vagy különböző működési mechanizmusok átadását, amelyek működőképesebbé teszik ezen államokat.
– Az érintett országok egy része többre számított. Ez a csalódottság azzal magyarázható, hogy túlságosan átpolitizáltan közelítettek az uniós programhoz. Ez némiképp érthető is, hiszen a politikai megoldást várni könnyebb, mint felkészülni az integrációra…
– Így van, s szigorúan név nélkül az uniós politikusok is rámutatnak a keletiek túlzott elvárásaira. Sokan azt gondolták, hogy a Keleti partnerség végre kinyitja majd az unió ajtaját, s már csak idő kérdése az integráció. Az EU-tagság azonban nem alanyi jog. Ahhoz ezen országoknak meg kell reformálni saját társadalmaikat, modernizálni politikai rendszereiket. Ez pedig nagyon hosszú és fájdalmas folyamat.
– És már csak azért sem lehet az előszobája az uniós integrációnak a Keleti partnerség, mert e programhoz magán az Európai Unión belül is eltérően viszonyulnak. Míg Lengyelország saját jól felfogott érdekét követve a fő protezsálója e keleti politikának, addig Franciaország inkább a mediterrán partnerséget támogatja. S az erőviszonyokat jelzi, hogy ez utóbbira háromszor ennyi pénz jut…
– Bár ezt hivatalosan természetesen nem mondják ki, de az EU-n belül régóta jelen van a keleti és a déli szomszédság közötti versengés, s a kettő támogatottsága közötti nagyjából egyharmad-kétharmados arány.
– A közép-európai országok politikai és stratégiai érdekei azonban keletre mutatnak. Érdekeltek ugyanis az unió keleti szomszédainak stabilitásában, fejlődésében. Ennek ellenére még a V4-en belül is eltérő intenzitással támogatják az egyes országok a Keleti partnerség programját. Ez is természetes megközelítés?
– Mint a kérdésben is megfogalmazta, a keleti szomszédok stabilitása, kiszámíthatósága, a jogbiztonság ottani állapotának a fejlesztése közös érdek. Ebben mindenki egyet is ért. Egyszerűen túl közel vagyunk e térséghez, hogy helyzete hidegen hagyjon minket. A régió destabilizálódása ugyanis elsősorban ránk hatna, a mi kereskedelmi kapcsolatainkat érintené, a mi határaink mentén növekedne a feszültség. Fontos a demokrácia erősítése is, hiszen nyilván kellemesebb demokratikusabb államokkal kereskedni, de az Európai Unió egésze számára a keleti térség stabilizációja a fő prioritás. A négy visegrádi ország érdekei ennél strukturáltabbak, de még az ő viszonyulásuk is eltérő. Eleve más ezeknek az államoknak a súlya, mások a történelmi tapasztalatok. Nyilvánvaló, hogy ennek a partnerségnek Lengyelország a motorja, ugyanis az ő érdekei a leginkább kitapinthatók.
– Mint azonban az említett tanulmánykötetben is megfogalmazódik, míg Lengyelország keleti irányba, addig Magyarország, de részben Csehország is a déli régió felé kötelezte el magát…
– Ehhez csak rá kell nézni a térképre! A lengyel külpolitika szempontjából nyilván Kelet-Európa az a térség, ahol a saját érdekeiket jobban tudják érvényesíteni. Ennek történelmi, gazdaság-földrajzi okai vannak. Budapest számára ezt a régiót sokkal inkább a Balkán jelenti. De a Keleti partnerségre visszatérve, meg kell jegyezni azt is, hogy a program által érintett térséggel korlátozottan vagyunk csak határosak. A három dél-kaukázusi állam például igen messze van Magyarországtól. A magyar külpolitika számára e régió nem elsődleges fontosságú. Persze követjük az uniós és a transzatlanti irányvonalat a Kaukázus térségében is, ami szükségessé tesz valamilyen szintű politikai kiállást.
– Gyakran elhangzik, hogy a cseh és a svéd kiállás után a magyar és a lengyel uniós soros elnökség lendíthet igazán e programon. Ezekből a kijelentésekből egyrészt érződik némi geopolitikai megközelítés, másrészt Magyarországnak nem a Balkánra kellene inkább koncentrálni?
– A cseh esetben érthető volt, hogy elsődleges prioritásként kezelte a keleti partnerséget, hiszen Prága elnöksége alatt indult útjára a Keleti partnerség. Mivel lengyel–svéd kezdeményezésről van szó, nagyjából természetesnek tarthattuk Stockholm aktivitását is, ugyanakkor nem vagyok biztos benne, hogy a magyar elnökség számára a Keleti partnerség valóban annyira kiemelt fontosságú kérdés. Lényegesebb ennél a nyugat-balkáni országok, elsősorban Horvátország európai integrációjának a befejezése vagy legalább felgyorsítása. A mediterrán térséggel szemben persze továbbra is Kelet-Európa a prioritás, de ez még nem jelenti azt, hogy a Keleti partnerség minden dobogó legfelső fokán állna.