Az afgán fővárosban hétfőn minden úgy indult, mint más napokon. A hét most is vasárnap kezdődött, annak ellenére, hogy nincs hivatalosan szabad szombat. Mert a szombat Afganisztánban álmos nyújtózás, nem igazi munkanap.
Hétfő reggel tehát Kabult megint ellepte a szmog, és a benzinfüst szaga a hidegben – még a patkányok is dideregtek – keveredett a nyitott csatornák bűzével. Kaftános emberek szaporáztak az utcákon, megelőzve a dugóban tülkölő autókat.
Semmi nem jelezte előre, hogy délelőtt fél tízkor elszabadul a pokol.
Ekkor a tálibok Kabul belvárosában összehangolt támadást indítottak kormányzati hivatalok, áruházak ellen. A fegyverek ropogása, a bombák dobhártyaszaggató dörrenése, a rakéták vijjogása, a helikopterek propellercsattogása csak késő estére csitult el.
Igaz, a belváros egyik mellékutcájában már ebben a hirtelen beállt csendben robbant az utolsó gépkocsiba rejtett bomba.
Egész nap úgy tűnt, hogy az afgán hadsereg vaktában lövöldözött a feltételezett ellenségre. Mintha fizetségüket a leadott lövések száma alapján kapnák, és mit sem számítana az eredményes találat. Végül a számbeli fölény meghozta a hadsereg győzelmét. De még kérdéses, milyen áron: a veszteségekről, károkról, a harcokban részt vevők számáról hozzávetőleges adatok sincsenek. Ahány megszólaló, annyi adat.
A támadás egy ponton a tragédiát komédiává fordította át. Az egyik afgán tévétársaság a helyszínről élőben tudósította, amint az afgán katonák lopakodva közelítik meg a tálibok egyik búvóhelyét a belvárosban. A tűzharcot, a kiégett négyemeletes áruházat háttérként használó tudósító egyszer csak a képpel együtt eltűnt. A stúdió bejelentette, hogy a hadsereg a tudósítóval együtt az operatőrt is letartóztatta, ezért a közvetítés elmarad.
Tragédia, komédia, félelem, rezignáltság, kilátástalanság, reménytelenség, ezek jellemzik most Afganisztán lakóinak lelkiállapotát. És az érzés, hogy lehetetlen innen máshova menekülni.
Mikor e sorokat írom, még mindig kevés az ember az utcákon, és a megszokott óriási dugók is csak a városban megszaporodott ellenőrző pontoknál alakultak ki. Mert fokozott biztonsági intézkedéseket léptettek életbe, az utcán több a katona, a járőr, az ellenőrzések szigorúbbak.
Az a terület, amelyen a hétfői támadások célpontjai voltak, most zárt körzet: még a követségek utcáiba sem lehet kocsival behajtani. Amint egy szomszédos ország követségére gyalogoltam, saját bőrömön is megtapasztalhattam, milyen, ha egy kilométeres útszakaszon háromszor is megmotozzák az embert, kiborítják a hátizsákot.
E tortúra napjának délelőttjén egy közeli településen jártam, és az út szélén furcsa tárgyakat áruló afgánra lettem figyelmes. Olyan agyagedényről volt szó, amely két összeragasztott mélytányérra emlékeztetett. Közelebbről szemügyre véve kiderült, hogy nyarat idéző szőlő lapul ebben a rendhagyó csomagolásban.
Azonnal vettem egyet, gondolván, elviszem magammal a szomszédos országban élő barátomnak mint különlegességet. Majd közösen feltörjük, és csemegézünk. Mára azonban letettem erről, kabuli szállásom bejáratánál a fegyveres őr gyanakodva kérdezte: mi van benne, bomba?
Csak az ENSZ-tanúsítvánnyal rendelkező biztonsági ház vezetőjének hathatós közbelépése enyhítette meg, így végül bevihettem szobámba a szőlőt rejtő „bombát”. Visszaemlékezve, mi mindenbe kötnek bele a csomagokat vizsgáló biztonságiak a kabuli reptéren, letettem arról, hogy ezt a tárgyat valamiféleképpen feljuttassam a gépre. Nincs ajándék. Nekem mélytányérok jutottak eszembe a tárgyról, míg egy kabuli azonnal bombára asszociál.
A biztonsági ház vezetője, Safifullah úr folyamatosan panaszkodott, míg szobámhoz kísért. A romló biztonsági helyzet miatt előbb az ENSZ vendégei, dolgozói mentek el, majd a mostani merénylet után sok külföldi civil szervezet is csomagolt. Pang az üzlet. Erre utal szavai szerint, hogy a ház eddigi libanoni tulajdonosa eladta egy afgánnak a panziót.
– Mi lesz itt, ha már a libanoniak is elmennek? – sóhajt fel a nemzetközi tapasztalatait csillogtató idegenforgalmi szakember.
Való igaz, hétfő óta nem sok új vendég érkezett, az utcák üresek, az üzletekben álmosan téblábolnak az eladók. A drága hoteleknek sem mehet jól. A biztonsági intézkedéseket a vendégek nehezen tolerálják. Nem szoktak hozzá, hogy egy hotelba csak úgy lehet bejutni, ha átvilágítják és megmotozzák őket, cipőjüket levetetik, csomagjaikat tüzetesen átvizsgálják.
A tálibok ugyan nem foglalták el a célpontul választott intézményeket, de elérték, hogy a félelem ismét belopózott Kabulba, és állandósult.
Afgán barátaimmal kávézgatva is óhatatlanul szóba kerülnek a hétfői események és a belpolitika. Rani, aki az egészségügyben dolgozik, sommásan megállapítja: „Karzai nem a mi elnökünk.” Kifejti: csalással és amerikai segítséggel került hatalomra, senki nem választotta meg. Csak a saját, környezete és az amerikai érdekeket követi. Az afgán nép érdekeivel mit sem törődik. Mohammed, Rani társa óvatosabban fogalmaz:
– Igaz, Karzai csalt és korrupt, igaz, eltűnnek a segélyek, de valakinek vezetnie kell az országot! Azt akarod, hogy a tálibok legyenek ismét hatalmon? – teszi fel a kérdést, és félelem bujkál a szavai közt.
Tény, ezt senki sem akarja ismerőseim között. És gyanítom, nincsenek ezzel egyedül Kabulban, illetve Afganisztánban. Miközben marasztalom korán távozó barátaim, Rani kikel magából:
– Mennünk kell, mert sötétedés után itt bármi megtörténhet. Hétfő óta különösen.
Harminc éve élnek háborúban, gyerekeik így nőttek fel, ezt tekintik hétköznapi állapotnak.
– Először a szovjetek, aztán a tálibok, most meg ráadásnak az amerikaiak – kesereg Rani.
Az egyik Afganisztánban dolgozó civil szervezet vezetője – aki a korábbi megszólalókhoz hasonlóan azért nem adta nevét a nyilatkozathoz, mert fél, hogy ebből hátránya származhat – hasonló hangnemben beszél, miközben az egy életre megunt rizsben turkálunk. Véleménye szerint a mostani kabuli akció és a délen folyó, lassan eszkalálódó háború jelzi, hogy a tálibok nemhogy nem gyengültek meg, de egyre jobban összeszedik magukat. A nemzetközi erők lassan annyi ideje vannak Afganisztánban, mint amennyit a szovjet csapatok töltöttek itt. Rossz ómen.
Az ENSZ vérszegényen lép fel, és megosztott. A jelenlegi különmegbízott azért távozik idő előtt, mert helyszínen szerzett véleményét (katonai erővel az afgán probléma nem megoldható) a világszervezet nem tette magáévá. Ha pedig a biztonsági kockázat szintje meghaladja az elfogadhatót, sok civil szervezet elhagyja az országot. De ki fog akkor segíteni azoknak, akiknek nincs hová menniük?
A tálibok egyértelművé tették a hétfői támadásukkal, hogy Kabul hadműveleti terület. Képesek nagyszabású akciókat végrehajtani – bármilyen szigorú biztonsági intézkedés ellenére is. Az afgán hadsereg jelenleg semmit sem ér, puszta formalitás. A szövetséges haderők mozgástere pedig szűk.
A világ egyszer megunja ezt a tehetetlenséget, és magára hagyja Afganisztánt. Akkor mi lesz velük?
origo.hu
Mérget fecskendeztek Kecskemét ősi fájába
