Remek zenészek túl a zeniten

Több mint 120 millió eladott album világszerte, 11 nagylemez, 1 koncert- és 4 válogatásalbum, 51 kislemez, ugyanennyi videoklip. A New Jerseyből származó Jon Bon Jovi és bandája, a Bon Jovi megkerülhetetlen tényezője a világ popkultúrájának. Vadonatúj anyaguk, a The Circle néhány hete jelent meg.
Nehéz egykori rajongóként egy olyan zenekarról – illetve annak új albumáról – írni, akik már túl vannak zenitjükön. Persze lehetnek még fellángolások, egy-egy jól eltalált dal, körbeturnézhatják még százszor a földet, de törvényszerű, hogy ennyi rockzenében eltöltött év, évtized után az a robbanásszerű siker, azok a védjegyszerű dalok és albumok nem jönnek el újra soha többé. És ez így van jól.
Miért fontos eleme tehát a Bon Jovi az egyetemes pop- és rockzenének? Mert lényegében ugyanazzal a tagsággal működnek 27 éve. Mert olyan korszakalkotó albumokat toltak ki magukból, mint a Slippery When Wet (1986) és a New Jersey (1988). Mert Jon Bon Jovi és Richie Sambora dalszerzők közti kémia csakis Lennon/McCartney vagy Jagger/Richards szintjén említhető. Mert azokban az időkben sem eresztette szélnek Jon a zenekart, amikor rossz volt dallamos rockernek lenni a világban.
A mostani, The Circle anyagát megelőző Lost Highway nagyon megosztotta a rajongótábort. A Bon Jovi meg merte tenni azt, hogy a lemezt a new country műfajában írta és hangszerelte meg. A korongot a Billboard eleve a countrylistára nevezte, az eladott négymillió példány pedig nem igazolja döntően, hogy nyert-e annyi countryrajongót a banda, mint amennyit vesztett a régiek közül. Aki figyelemmel kísérte Jon Bon Jovi munkásságát, már régóta tudta, hogy Jon igazi, profitorientált üzletemberré vált, akinek jó orra van ahhoz, hogyan lehet fennmaradni különböző trendek közepette. Szerepelt pár filmben, mert igazi univerzális művészként szeretné élni az életét, mégis leginkább a zenében érzi magát otthon. Hozzáteszem, mindenki jobban örülne, ha csakis ezzel foglalkozna!
A Circle visszatérés a megszokotthoz, persze nem annyira, hogy a CD-ről ránk ugorjanak Livin’ On A Prayer vagy Born To Be My Baby-szerű gyilkos nóták, csak a néhány évvel ezelőtti Bon Jovihoz igazodik vissza a társaság. Próbálom szeretni a lemezt, de az első néhány meghallgatás után nem alakult ki bennem elsöprő erejű vonzalom. Jók a dalok, Jon úgy énekel, Richie úgy vokálozik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és a többiek is hozzák a tőlük megszokott magas minőséget. Talán a számok sorrendjével tudtak volna jobban operálni, mert a kitűnő We Weren’t Born To Follow-t azonnal leülteti az elmélkedős When We Were Beautiful lassú tempója. A következő Work For The Working Man ismét egy jobbfajta rocknóta, bár kissé ellentmondásos egy multimilliomos zenész szájából hallani, ahogy a melósok érdekeit védi.
Alapvetően tényleg jó az album. Valahogy most nem egy zászlóshajó sláger viszi el, hanem elsőre nem ütő, de mélyebben, sokszori hallgatás után ható dalok vannak a lemezen. Minden bizonnyal nem az utolsó Bon Jovi-albumot fogom a kezemben, ami számomra még akkor is öröm, ha nem leszek soha többé lúdbőrös tőlük, mint 20-25 éve. Mert a New Jersey-i brigád önmagában azzal, hogy még mindig létezik, megnyugvást okoz, és hiteles példaként helyezi el őket a rockzene térképén minden olyan esetben, amikor egy billentyűfutam, egy refrén, egy samborás alá- vagy fölétercelés őrájuk emlékeztet bennünket egy fiatalabb csapat adott dala hallgatásakor. Hatásként pedig már régen ott vannak a mai bandák agyában, fülében, éppúgy, mint a Beatles vagy a Stones.
(Bon Jovi: The Circle, kiadó: Universal, 2009.)