Súlyos, lassú szociók

Régóta ide járó kritikusok szerint a hatvanadik, jubileumi Berlinale kínálata szegényesebb a sokévi átlagnál, s a fesztivál körüli felhajtás sem tükrözi az évforduló jelentőségét. A versenyprogram eddig valóban nem hozott meglepetést, vigaszt a Panorama és Forum szekciókban kereshetünk, reménységem pedig a kulináris filmek esti vetítésében van, de erről majd később.

Hajdu Szabolcs Bibliotheque Pascalját, amelyet a Berlinale Forum szekciójába válogattak, szeretettel fogadta a közönség, a megméretés azonban a ma esti fogadtatás lesz. Az általam megkérdezett nézőknek nagyon tetszett a film képi világa, és sokan értékelték a fantáziajátékot, amelyre a sztori épül. Nem csoda, hiszen a szekcióba meghívott művek zöme súlyos, lassú szoció. Például az amerikai Matt Porterfield Putty Hill című filmje, amely egy amerikai külváros üres, lehangoló alakjairól ad tablót és mindennapjairól lajstromot. Egy drogos fiú hosszú betegség után hal meg, rokonai, ismerősei az ő temetésére jönnek haza. Sem szülei, sem testvérei, sem barátai nem ismerték igazán, nem is nagyon voltak rá kíváncsiak, és valószínűleg nem is volt miért. A versenyprogram tegnapi bemutatója, a török Semih Kaplanoglu Méz című alkotása épp ennek ellenkezőjéről szólt. A Yusuf-trilógia Tojás és Tej utáni harmadik része a gyermekkorral, a személyiség, a lélek eredőjével foglalkozik. A török hegyekben családjával elszigetelten élő hatéves, érzékeny kisfiú misztikus élményeinek, apakeresésének és csendes tragédiájának története az erdő képeskönyvébe ágyazva. Szavak és zene nélkül lassan telik a 103 perc, szinte olyan lassan, mint ahogy a fű nő, a csepp növekszik vagy a méhek elkészítik a mézet.
A nagyrészt a kisfiú szemszögéből filmezett és elmesélt történet megkapó, megható, illeszkedik a kortárs török természeti-misztikus vonulatába. És nem több.