Táguló terek

Pszichologizáló kamaradrámákból, pszichodramatikus látleletekből az idén még több jutott a versenymezőnybe, mint tavaly. De a társadalomkritika, a kórkép mögött felsejlett valami mondanivaló is, egyfajta pozitív üzenet, megoldás, halkan, csak utalásszerűen, s talán éppen ezért szívet melengetően.

A tavalyi jubileumi (40.) magyar filmszemle ezt hozta: mélabús lemondást, kiábrándulást, a filmek java része olyan sötéten látta és láttatta a világot, ami alapján azt lehetett gondolni, a fejekben nagy baj van. A magyar társadalom olyan mélyre zuhant, ahonnan csak tűzoltólétrával lehet kimászni.
Nagyvárosi életek sodródtak össze ezekben az alacsony költségvetésű filmekben, miként a száraz kórókat csapja egymáshoz a szél a klasszikus westernekben, a szeretethiányos állapot apátiába és agresszióba váltott, erőszak, közöny és gyűlölet határozta meg a társas létet, s ha a kórképet még iróniával is vitték vászonra az alkotók, a néző vigasztalan maradt. Ez a mai magyar valóság? Ez a mai magyar film? Ez az alkotók üzenete?
Bár a szervezés még a tavalyinál is silányabb volt – a nyitóceremónia helyett vetítővászonról köszöntötték a szemlét az arra hivatottak a multiplex termeiben, a zárógálát pedig a szemközti sportcsarnokban tartották –, az idei szemle valamit mégis adott, ahelyett hogy elvett volna. Az idén jóval kevesebb volt az erőszak és a vér, és Hajdu Szabolcsnak köszönhetően pedig újra akadt „nagy film”, ráadásul szintén pozitív üzenettel, a Bibliothčque Pascal, amelyet várhatóan nemcsak a hazai szemlén tartottak díjra érdemesnek.
Pedig a pszichologizáló kamaradrámákból, pszichodramatikus látleletekből az idén még több jutott a versenymezőnybe, mint tavaly. De a társadalomkritika, a kórkép mögött felsejlett valami mondanivaló is, egyfajta pozitív üzenet, megoldás, halkan, csak utalásszerűen, s talán éppen ezért szívet melengetően.
A hang változott.
Nem mondom, hogy az idei termés sokkal jobb, erősebb volt a tavalyinál, de a társas kapcsolatokat elemző, érezhetően kis költségvetésű filmek nem csak a szélbe kiáltották világfájdalmukat. Ezúttal elmaradt a szuicid mélabú, a tehetetlen spleen, és a tett, az akarat (a változtatás) ereje is felsejlett a karakterekben és a vásznon.
A Bibliothčque Pascalról majd a tavaszi premier idején közlünk részletes kritikát, ezért most nem Hajdu alkotásáról, hanem három pszichodramatikus filmről szólnék. Afféle kamaradrámákról, amelyek, talán épp lecsupaszítottságuk okán, erősebben jellemzik az uralkodó hangulatot és lelkiállapotot. Közös bennük, hogy szűk térben forgatták őket, cselekményük pár szóban összefoglalható, de szuggesztív, székhez szegező színészi alakformálással képesek felmutatni a valóság egy aspektusát, miközben túl is mutatnak rajta.
Persze továbbra sem közönségfilmekről van szó. Almási Réka Team Buildingje, Dömötör Tamás Czukor-show-ja és Dyga Zsombor Köntörfalak című alkotása inkább szól a műértő artmozi-rajongóknak, mint a multiplexlátogatóknak.
Mindhárom film erős bázisra épült: az alapötlet jól kidolgozott, egy mondatban összefoglalható, a konfliktust pedig a játék teszi igazán érdekessé. A társadalomkritikus Almási és Dömötör első filmesként versenyzett a szemlén, Almási el is nyerte a legjobb első film díját, Dömötör Czukor-show-ja pedig produceri díjat kapott. Előbbi a csapatépítésre kényszerített multicég-alkalmazottak kizsigerelését, alkalmazkodási és lázadási hajlamát vizsgálja, Dömötör pedig szokatlanul erősen bírálja a bulvártévék délutáni kibeszélőshow-jainak hátterét. A legjobb rendező és a legjobb férfi színész (Elek Ferenc) díjával elismert Köntörfalak lelkizős kamaradráma, amelyben három ember szembesül a mélyre temetett titkokkal.
Almási Réka filmjében egy Nagy-Britanniából importált tréner (Alexis Latham) egy hétvége alatt megpróbál vezetőképes zombikat faragni a multicég alkalmazottaiból. Különféle személyiségek, öregek, fiatalok, műveltek és tanulatlanok, behódolók és rebellisek összezárva egy vidéki hotelban. A feladat: „megfelelni a kihívásoknak”. A pártállami rendszerben rögzült gesztusok ütköznek a hibásan értelmezett szabadságeszménnyel. A multi rabszolgatartóként viselkedik, neki nem számít az egyén, a cél az uniformizálás; az érzelmeskedés megvetendő, aki „gyenge”, abból sosem lesz vezető. És a két leggyengébb – éppen ezért legerősebb – láncszem: a lázadó ösztönember (az idei filmszemle egyik legmarkánsabb hangja, Nagy Zsolt) és a szívére hallgató, csendes igazságtevő (Nagy Péter). Erős kritikát kap a diktatúrából szabadult, idomulni vágyó átlagember: itt mindenki a Nyugat kegyeltje akar lenni, s bármit megtesz, hogy piros pontot kapjon a szimbolikus trénertől. De mit ér a piros pont? Érvényes lehet-e egy angol multi értékrendje ebben a kompországban? Mi célt szolgál valójában a csapatépítésnek álcázott agymosás? Almási Réka szereplőgárdája pszichodrámacsoportként viselkedik, a nevetés egy perc alatt csap át zokogásba, a kézszorítás dühkitörésbe, a szerelmi vallomás könnyes csalódásba fordul. De Almási nem hagyja ennyiben „a minden egész eltörött” érzést. Tudja a kiutat.
Dömötör Tamás első filmje, a Czukor-show meglepően erős hangon bírálja a bulvármédia szerkesztési alapelvét: az ember, az emberi tragédia csak árucikk, amely bármikor eladható. A Czukor-show egy azonos című, 2007-ben bemutatott színházi darabra épül; egy fiktív kereskedelmi tévé délutáni kibeszélőshow-jába érkezik egy zűrös család. A szerkesztők, a producer, a gyártás- és felvételvezető már érzéketlen a valós drámára, a családtagokat úgy terelgetik, mint a birkákat, a szerkesztők a pult mögött teli szájjal röhögnek, a statiszták tapsolnak – a bábként viselkedő showmannek (Czukor Balázs) nincs önálló gondolata, azt kérdezi és válaszolja, amit a fülesben az adásvezető súg neki. Ijesztő és lehangoló bulvárhétköznap, minden zajlik a megszokott módon, mígnem a show egyik vendégénél, aki nem bírja tovább a családi tragédia súlyát, elszakad a cérna. A film csúcspontja a nyílt színi öngyilkosság. Abbamarad a röhögés, a show, kialszanak a reflektorok, a cirkusznak vége. Az Árpa Attila alakította igazgató csak annyit érez, karrierjének vége, holnap a lapok címoldalán fog szerepelni. Mindenki a saját irháját félti. Csak a showman törik meg, mintha a vér szaga hosszú évek óta először szembesítené azzal, amiben részt vesz, amihez az arcát adja. De – ahogy Almási Rékánál – talán ott a remény, hogy a showman többé nem száll be a mókuskerékbe, mert a sors adott neki egyetlen őszinte pillanatot.
Dyga Zsombor kamaradrámája nem kritizál, nem tart görbe tükröt a mai magyar valóság elé. Rövid játékfilmjében (hosszú kisfilmjében?) egy félresikerült randi folyományaként három ember kénytelen szembesülni pár óra alatt a felszín alatt rejtőző igazsággal. A suta férfi esélytelen a szép lánynál, mégis kikötnek annak lakásán. Talán a férfi szokatlan őszintesége miatt. Megérkezik a lány bátyja is, s lassan kiderül, lánynak és bátyjának is volt köze a férfi nemrég elhunyt feleségéhez. Előítélet, felszínesség, kihasználás, elhazudás – a kapcsolati konfliktusok mindennapi gócpontjai. A három erős alakítás (a fent említett Elek Ferenc, Tompos Kátya és Rába Roland) magával ragadja a kamaradráma élvezőjét. Eleinte érdektelen, ki kivel hogyan és mit csinált, de lassan megértjük a mackós férfit, aki már semmit sem akar, csak megtudni az igazságot. Történetesen, hogy ki a gyermekei apja.
Olyan emberség, giccsmentes báj, meleg hang járja át a Köntörfalakat, amelyben meg lehet kapaszkodni. A film ugyan nem szól nagyot, mégis jólesik. Ezek a rendezők ugyanis nemcsak panaszkodnak, hanem megoldást is kínálnak.