Téli olimpiai lúzerek

A klasszikus komikuspárból Stan, aztán Charlie Chaplin is a csetlõ-botló kisembert, az igazi „lúzert” testesítette meg a filmvásznon, ahol azóta is milliószor aratott sikert e karakter. Ám az élsporthoz nem illik, hiszen ott sokkal inkább a nyertesek képviselnek értéket, követendõ példát, a vesztesek sorsa nem igazán nevetséges, s alapvetõen keveseket érdekel. Azért akadnak kivételek, jellemzõen a téli olimpiákat színesítik olyan szereplõk, akiknek a gyõzelem nem lehet fontos, de a részvétel sem elég, kell még hozzá a feltûnés is. A jamaicai bobcsapat vagy Eddie, a szárnyaszegett Sas történetét sokan ismerhetik, de akad még bõven „figura” a fagyban.

NEM TRÉFA, TRAGÉDIA. Lúzer témakörünkben inkább vicces történeteket citáltunk, de az élet, pontosabban a halál Vancouverben átírta a forgatókönyvet. Egy grúz, tehát menõnek nehezen mondható szánkós, Nodar Kumaritasvili még a megnyitó elõtt edzve 145 km/órás sebességgel kisodródott a jégcsatornából, oszlopnak ütközött, s a hamar érkezõ segítség ellenére a kórházban elhunyt. Túl gyorsan ment – öszszegzett szánkósunk, Pulai Imre, miközben talán felmerült benne, akár vele is megtörténhetett volna mindez, ha a tudáshiányt nem pótolja óvatosság, no meg szerencse.

Oszlassunk el egy tévhitet: Pierre de Coubertin, az újkori olimpizmus atyjának tulajdonított mondat nem az õ, hanem Ethelbert Talbot anglikán érsek száját hagyta el (az 1908-as londoni olimpia elõtti misén a Szent Pál-katedrálisban): „Nem a gyõzelem, hanem a részvétel a fontos.” A francia báró kevésbé volt demokratikus beállítottságú, mint az egyházi vezetõ, õ a harcra helyezte a hangsúlyt: „Nem a gyõzelem a fontos, hanem a küzdelem maga.” Mindkét mondat átlépte a sport kereteit, önálló életre kelt, s rendre azok hangoztatják, akiknek nincs érdemi esélyük a végsõ sikerre. Értelemszerûen mindig õk voltak többségben, de az már friss kor- és kórtünet, hogy sokan éppen abból csinálták meg a szerencséjüket, hogy örök vesztesek. Õk a magyar kifejezés szó szerinti értelmében nem igazi lúzerek, az angol tükörfordítás ellenére. Ilyen karakterekkel inkább a téli olimpián találkozunk. Ennek az a magyarázata, hogy maga a hideg évszak idegen a földkerekség jelentékeny részétõl, tehát önmagában különlegességnek hat, ha mondjuk fekete- afrikabeli sportoló jelenik meg a havas- jeges környezetben. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a mozgalom és önnön nagysága bizonyítására eleve támogatja új és új nemzetek részvételét, miközben szinte mindegy, maga a résztvevõ milyen sportértéket képvisel. Általában csekélyt. Az elsõ trópusi országként a Fülöp-szigetek állított ki téli olimpiai küldöttséget, az 1972-es szapporói megméretésen két alpesi sízõ, Ben Nanasca és Juan Cipriano vett részt, elõbbi 42. lett óriás-mûlesiklásban, utóbbi minden számában kiesett. Mexikót ugyan nem neveznénk trópusinak, de hagyományos havas-jeges sportnemzetnek se, nem véletlenül hagyták ki bobosaik 1928-as St. Moritz-i remeklése (11. hely a 23 tagú mezõnybõl) után 1984-ig az összes téli játékot. Ekkor siklott a lejtõkre Hubertus von Hohenlohe, aki kevés azték, annál több német és olasz fõúri õssel bír, viszont tényleg Mexikóvárosban született ötvenegy éve. Mivel sok idõt töltött Ausztriában, kiválóan megtanult síelni, a Világkupa-versenyen ötször is a tíz közé jutott kombinációban, legjobb helyezése egy 1982-es ötödik hely Madonna di Campiglióból. Négy olimpián (1984, 1988, 1992, 1994) vett részt, értékelhetõ eredményt Lillehammerben ért el a lesiklás 48. helyével. Sérülés okozta szünet után el akart indulni a 2006-os torinói játékokon is, de hazája már nem támogatta az egyszemélyes „csapatot”. Azért a tavalyi alpesisí-vb-n, ötvenévesen még részt vett, majd idén megjelent Vancouverben, ötödik olimpiáján! Ha már kék vér, nem szabad kihagyni a felsorolásból Albert Grimaldit sem, aki ötször bobozott ötkarikás játékokon 1988 és 2002 között, jelenleg Albert herceg „álnéven” Monaco uralkodója. A jamaicai bobosok talán a leghíresebbek a téli olimpia kakukktojásai közül. Az 1993-as Jég veled! címû filmet sokan láthatták, a valóság tényleg hasonlóan alakult. Két amerikai, George B. Fitch és William Maloney üzleti úton járt a karibi szigetországban, ahol felfigyelt a helyi kiskocsitolóverseny és a bob hasonlóságára. Az ötletet tett követte, a hadseregbõl toborzott szénfekete fiúk (Devon Harris, Dudley Stokes, Michael White, Samuel Clayton) edzeni és versenyezni kezdtek, s ugyan felborultak Calgaryban, viszont nagyobb hírnévre tettek szert, mint a bajnok svájci egység. A jamaicai bobcsapat nem oszlott fel, sõt, tökéletesedett, 1994-es lillehammeri 14. helye komoly szakmai elismerést érdemelt ki. Hatásukra olyan országok fiai kezdtek el bobozni, mint Amerikai Szamoa, Trinidad, Puerto Rico vagy éppen Magyarország. A jamaicaiak mellett Eddie Edwards vált a téli olimpiák másik „lúzer” ikonjává, szintén 1988-ban. Az angliai Cheltenham most 46 éves szülöttje alpesi sírõl (amelyben kis híján kijutott 1984-ben Szarajevóba) váltott síugrásra, s mivel hazájában egyedül ûzte az ipart, 1987-es vb-részvételével megváltotta az olimpiai szereplés jogát. Tízezrek tombolása közepette pottyant le a calgaryi sáncról, két utolsó helyével mégis beírta magát a sporttörténetbe (73,5 méteres teljesítménye ma is angol rekord). Miatta alkotta meg a NOB azt a szabályt, hogy az olimpiai kvalifikációhoz a mezõny elsõ harmadában vagy a legjobb ötvenben kell végezni más nemzetközi versenyen. Eddie, a Sas nem is szerepelt többször olimpián, viszont világhíres lett, a síugrás egyik fõ fészkében, Finnországban hatalmas sláger lett két, finnül elõadott dala: „Mun nimeni on Eetu” és „Eddien Siivellä”, azaz „Eetunak hívnak”, illetve „Eddie szárnyán”. A most megnyílt vancouveri játékok elõtt január 7-én Edwards is vihette az olimpiai lángot egy darabon. A NOB szabálymódosításai más sportágban is korlátozzák a lúzerek szereplését. A téli játékok elsõ fekete-afrikai résztvevõje, az 1984-ben, 1992-ben és 1994-ben sikló szenegáli alpesi sízõ, Lamine Guéye ki is kérte magának egy Jacques Rogge NOBelnökhöz intézett levelében a „kicsik” adminisztratív kiszorítását. Az üzleti élet mégis látott fantáziát néhányukban, a Nike komolyan szponzorált két kenyai sífutót, Philip Boitot és Henry Bitokot. Elõbbi 1998- ban Naganóban 92., utolsó helyet szerzett tíz kilométeren, a célban így is köszöntötte õt a gyõztes, nyolc arany- és négy ezüstérmével minden idõk legeredményesebb téli olimpikonja, a norvég Björn Dahlie, hogy a folytatásra ösztönözze. Boit folytatta, most is ott lesz Vancouverben, miközben egyik fiának a Dahlie nevet adta köszönete és tisztelete jeléül. Idén a nagyok helyett a kicsiknek szurkolni akarók többek között Marjan Kalhor iráni alpesisízõ-nõt, ghánai sporttársát, a hópárducmezben sikló Kwame Nkrumah- Acheampongot, Kory Wright bahamai snowboardost vagy a tajvani szánkóst, Ma Chih-Hungot zárhatják a szívükbe. Utóbbi többek között a mi Pulai Imrénket szorította ki az ötkarikás mezõnybõl. Nyilvánvaló, hogy honfitársunk Hunghoz hasonlóan lúzerként végezne, ám õ a nyári játékokon volt már „winner”, 2000-ben kenukettesben Novák Ferenccel. Gyenesei Leila is csak torinói részvételére, mintsem a tíz kilométeres sífutásban elért 69. helyére, s ájulására lehet büszke, öttusázóként viszont már világbajnoki címig vitte váltóban. Télen lúzer, nyáron winner – lehet,