Típusrajz, show-biz a tervezőasztalon

Rajzasztalon tervezték a lányt, aki eleve rendkívül csinos, szopránját is tetszetősre nevelte, és egészen biztos, hogy egyéniséggel is ab ovo rendben felszerelt. De mire való a művészpálya, ha nem önmagunk kifejezésére? Miért kell újratervezni valakit, aki enélkül is piacképes? Azt meg pláne minek, aki csak csomagolásával kerítene röpke figyelmet? Félreértés ne essék, Zsédenyi Adriennt az első típusba sorolom, mégis újrakottázták lényét – s a zsírpapír alatt átüt egy korábbi kreálmány kontúrja.
Profi, látványos, izgalmas, szórakoztató. Mindez kijár a koncertfilmnek, amely Zséda Rouge című stúdióalbumát hivatott erősíteni. A „rouge” az rúzs, értjük, e gazdagon koreografált és divatbemutatóval kombinált show-ba belevillan a mulatói világ és a csábítás rafinált kis kelléke is, plusz a szépségipari multi reklámszerződése… Nagy tánckar, nívós session együttes, tűrhető pirotechnika, kiváló videostáb (rendező Gyöngyösi Szabolcs), együtt minden a nagy dobáshoz. Csakhogy ezen a kockán ma nincs hatos. Jeles adható, ám a csillagos többletért Adriennek magának kellene harcba mennie.
Minden fiestaelem dacára hideg szépség vetül a képernyőről, hiába áll jól Zsédának farmer, szupermini, boás cucc, még a félresikerült tüllszoknya is. A számokra se lehet panasz, bőven több mint liftzene, amolyan „jazzy”-s, és úgy marad hallgatható, hogy közben igényesen kitöltött is. Motel, Karma, Fekete rúzs – klassz nóták, a szövegírók közt Geszti és Novák Péter is feltűnik. Mégis, üdvös lenne egy állandó szerző, és akkor az átlagon felüli hangszereléshez, a szupergrup szintű bandához mívesebb mondanivalóval is fel lehetne zárkózni. (A basszgitáros Studniczky és a dobos Borlai Gergő ehhez világszínvonalú, progresszív alapot nyújt.)
Zséda kizökkenthetetlenségét jellemzi, hogy trapézon ülve, tíz emelet magasan is tisztán dalol, koncentráltsága a vég felé sem hagy alább, hangja nem fárad, mozgékony marad. Az extrákban közreadott kérdezz-felelek és a miniportréfilm nyomokban tartalmaz egy lányt, akinek lelke, hangja és – harmadsorban – alakja, pofija van.
De miért kell az összekötő szöveget rímesre súgni-búgni? Miért kell a ráadásra külön lámpaattrakciót gyártani, strasszarany hacukát húzni? Mindez megint a kiszámítottságot húzza alá, s leértékeli a közönség tetszését. Hát így kerülünk folyton vissza a tervezőasztalra, amelyen a meglehetősen művi Sarah Brightman-dokumentáció hever. De mi végre is típusrajzokat franchise-olni? Minek repülni? Minek körbetáncoltatni magát valakinek, aki így tud énekelni? Miért nincs eme adaptív produkcióban legalább pár önreflektív elem, a „tudom én, ez kell a show-biznek, de szívem szerint anya és énekesnő maradnék” érzése, pillantása?
Profi, látványos, izgalmas, szórakoztató. Kár, hogy nem őszintébb.
(Zséda: Rouge – Magneoton DVD, 2009.)