Trágár Othello

Kétezer-kilencben történt. A Mikulás-napi Pró és kontra című műsorban hallgattam érdekes eszmecserét a Kossuth rádióban. Esztéták, kritikusok, irodalomtudósok arról vitatkoztak, hogy elfogadható-e, hogy helyes-e Shakespeare Othellójának vígszínházbeli új produkciója. A párbeszédből kiderült, hogy Shakespeare szövegét jelentős mértékben átírták. Az is kiderült, hogy a színészek jönnek-mennek, szaladgálnak a színpadon, ordítoznak, és trágárkodnak keményen. Ezek a tények.
Engem a tények indoklása lepett meg: azért vették szlengesre, sőt trágárra a tragédia stílusát, mert a mai fiatalság ezt igényli, márpedig a fiatalságot be akarják csalogatni a színházba. Jól látják: a trágár szöveggel akarják a mai fiatalságot becsalogatni a színházba.
Én bizony elmeséltem mindezt hallgatóimnak a retorika-előadáson, ültek vagy százan-százötvenen a görög színházszerű, nagy arénában, s ugyancsak meglepődtek, sőt hevesen tiltakoztak. Megígértem, hogy a nevükben tiltakozni fogok én is.
Nem igaz, hogy a fiatalok a trágár stílust igénylik, akár az irodalmi művekben, akár a színpadon.
Az sem igaz, hogy az emberek, vagyis a felnőttek a nyelvi igénytelenséget és a trágárságot kedvelik. Igenis kívánják a nyelvi igényességet, a nyelvi szépséget, a gyönyörködtető szöveget és az érthető, kifejező szövegmondást. Példa erre Berecz András mesemondónk nagy sikere. Emlékszem, egyszer valamelyik televíziós show-ban szerepelt, s a közönség tapsviharban tört ki. Pedig egy szál magában állt a színpadon, semmiféle fény-, füst- és zajhatás nem segítette, csak a szépséges szöveg. Az emberek átélték azt az érzést, amelyet katarzisnak, megtisztulásnak neveznek.
Kétszáz évvel ezelőtt, amikor még nem volt magyar nyelvű színjátszás Pesten, keményen küzdöttek a reformkor politikusai a magyar nyelvű színjátszásért, s a színjátszást mindig összekapcsolták a nemzeti nyelv ügyével. Amikor Kölcsey Ferenc 1827-ben a magyar játékszín megteremtéséért emelte fel szavát, akkor a magyar nyelv műveléséért is harcolt. A színjátszás és a nyelvművelés az emberek tudatában összekapcsolódott. Bizony, ez a beszéde ma is időszerű.
Kölcsey azt is hangsúlyozta, hogy „a játékszín Európának minden pallérozott népeinél a közműveltség egyik mértéke”. Ám Európa pallérozott népei is megküzdöttek műveltségükért, nemzeti nyelvük felemeléséért, pontosan Shakespeare korában, majd a következő évszázadban. De hát ismerjük színészetünk hőskorát, ha máshonnan nem, hát a Liliomfiból meg Jókainak És mégis mozog a föld című regényéből. Miért kell most mindazt lerombolni, amiért oly sokáig küzdöttünk?
Kölcsey említett beszédében ezt is mondta: „Fennáll a játékszín, nem egy bizonyos környékben, de számtalan helyeken, számtalan nagy nemzetek között; nem mint egy bizonyos kor múlandó időtöltése, de mint hosszú századok állandó gyönyörködése.” Hosszú századok gyönyörködésére írta Shakespeare is drámáit, gyönyörködésére és nem mulandó időtöltésére.
A mai ember is gyönyörködni akar, katarzisra vágyik, megtisztulásra. Nem igaz, hogy a mai emberek igénytelen nyelvezetre áhítoznak. Nem igaz az sem, hogy a fiatalság trágár, és trágár szövegekkel lophatják be egyesek magukat a szívébe, ezerszeresen nem igaz. Mondom ezt tiszta szemű, tiszta szívű tanítványaim nevében.