Választásra vár a mezőgazdaság is

Az elmúlt húsz év talán legnagyobb vesztese a magyar vidék, a mezőgazdaság. A végső döfést az elmúlt nyolc év adta, kezdve a mindent feladó koppenhágai paktum aláírásával. Ma már csak kommunikációs kézi vezérlés folyik. A mezőgazdasági minisztert semmi más nem vezérli, csak az, hogy ne interpellálják, és ne kerüljenek napvilágra a földpanamák. A magyar mezőgazdaság brüsszeli képviselete csak arra szorítkozik, hogy megfeleljen az uniós elvárásoknak, ahelyett, hogy más tagországok képviselőihez hasonlóan a nemzeti érdekeket érvényesítenék. Jó lenne azt is tudatosítani politikusainkban, hogy az Európai Unió ajánlásokat, iránymutatásokat ad a tagországok számára, azok érdemi, tartalmi részét az egyes országok belátására bízza. Ezért is érthetetlen, miért nem teszünk meg mindent, hogy elkerüljük az élelmiszernek nem nevezhető hulladékok árusítását, amelyekkel a sorozatos botrányok után is elárasztanak minket az áruházláncok pultjai. Próbálja megtenni valaki Franciaországban, hogy a hazai gyümölcsök érésekor más országokból behozott gyümölccsel verje le az árakat! Emlékezhetünk arra is, amikor magyar libamájat szállító kamionokat borítottak fel a francia libatermesztők, illetve érdekképviselőik. Mi meg nem tiltjuk be azon külföldön bejegyzett civil szervezeteket, amelyek hamisított filmekkel teszik tönkre a magyar baromfiágazatot.
Sorolhatjuk az elmúlt évtized nagy élelmiszerbotrányait, a magyar fűszerpaprika tudatos lejáratását kapzsi hazai szélhámosoknak is köszönve, akik pár száz, pár ezer forintos büntetéssel megúszták, míg ma már nincs elegendő hazai paprikaőrlemény belföldi fogyasztásra sem. De nem felejthetjük el a hazai állattenyésztés tönkretételét sem, amelyet megfejeltek az uniótól szolgai módon átvett állatjóléti rendeletek bevezetésével. Ez utóbbi természetesen nemcsak a magyar, hanem a teljes uniós húsellátást tette versenyképtelenné. Hol vannak az uniós állatvédők, akiknek a nyomására ezeket a teljesen értelmetlen és szakmailag indokolatlan rendeleteket meghozták akkor, amikor a dán sertéseket hajón Kínába szállítják feldolgozásra, majd a feldolgozott húskészítményeket visszaszállítják az unióba? Ellenőrzi-e valaki ott a vágások szakszerűségét és megfelelőségét az uniós normákhoz? Mi történik a vágóhídi hulladékokkal? Megint előkerült a mézhamisítások kérdése, s nem véletlenül, mert nemcsak a hazai, de az uniós élelmiszer-áruházakat is elöntötték a hamisított, méznek nem nevezhető cukorkotyvalékok. Ezek mind az egyes termelői ágazatokat teszik tönkre.
Nem meglepő, hogy épp a mezőgazdaság kérdése nem szerepel a különböző pártok kampányaiban. Itt már sajnos ígérgetni sem lehet felelősen, hacsak azt nem tekintjük felelősnek, hogy a Horn-kormány csomagjáról elhíresült pénzügyminisztere szerint fel kell számolni a falusi önkormányzatokat. Ezzel ellentétben hazánk jövőjének meghatározója, felemelkedésének záloga a vidék és a mezőgazdaság prioritásként való kezelése. Tudomásul kell venni és tudatosítani, hogy a mezőgazdaságnak minimálisan kettős szerepe van: egyrészt a nagygazdaságok árutermelése, amelyek esetében meg kell felelni a legmagasabb törvényi, uniós élelmiszer-biztonsági szabályoknak. És van egy vidékfejlesztési feladata, a régiók élelmiszer-ellátása, élelmiszer-biztonsága és a munkaerő kiaknázása. A vidék megtartó erejének fenntartása.
Bármelyik pártformáció kerül hatalomra, azonnal hozzá kell látni a kármentesítésnek, és új alapokra kell emelni a mezőgazdasági politikát. Működő tőkét kell bevonni a mezőgazdaságba, végre-valahára meg kell alapítani a mezőgazdaságra specializált hitelintézetet, rendezni kell a birtokviszonyokat megfelelő méretű kis- és nagygazdaságok kialakításával. Támogatni kell a kis- és középvállalkozásokat, amelyek helyi és regionális piacra termelnek, ehhez ismételten ki kell alakítani az infrastruktúrát kisfeldolgozók, mészárszékek létesítésével. Piacot kell keresni a fejlődő világban. Olyan értékesítési szövetkezeteket alapítani, amelyek tulajdonosai maguk a gazdálkodók. Minőségi élelmiszer-előállítást kell támogatni. Ismét meg kell nyitni és erősíteni a volt keleti piacainkat. Fel kell hagyni azzal a szemlélettel, hogy csak az uniós országokkal kereskedünk, a birkákat nemcsak az olasz és a görög piacra kell nevelnünk, hanem a hatalmas közel-keleti és vevőképes országok számára. Olyan növénykultúrák telepítését kell szorgalmazni, amelyek nagy értékűek, szakmai hozzáértést igényelnek, és termékük piacképes épp a kedvező magyar klímaviszonyok közötti termesztésre. Mindezek egyik elengedhetetlen hátterét, a közép- és felsőfokú agrárképzést és -innovációt ismét stratégiai feladatnak kell tekinteni, s annak függvényében támogatni. (Szükséges-e a jelenlegi szétdarabolt és színvonalában igen gyatra agrár-felsőoktatást támogatni?) Olyan akadémiákra van szükség, amelyek elvégzése után bátran kezdhet mezőgazdasági vállalkozásba az ott végzett hallgató. Ma tucatnyi, magát egyetemnek vagy főiskolának nevezett agrárintézmény egyszerű diplomagyárrá silányodott.
Lehetne itt sorolni tovább a tennivalókat, ehhez azonban csak a tavaszi választás hozhatja meg a változást, amelyet szakemberekre kell alapozni, és nem botcsinálta politikusokra.

A szerző akadémikus