A magyar autó

Túlzásokra hajlamos honfiúi elfogultság vagy egészséges nemzeti öntudat tükröződik abban a sokat emlegetett kijelentésben, hogy a legtöbb fontos, hasznos, jó dolgot mi, magyarok adtuk a világnak – lehet ezen vitatkozni, de nem érdemes, mert a kijózanító realitás az, hogy a világ többnyire egyáltalán nem akar tudomást venni a mi ötletességünkről, a magyar feltalálók újításairól, szerepükről, közreműködésükről egy-egy világra szóló találmány létrejöttében. A Lajtán túl más feltalálója van a gyufának, s csak elnézően mosolyognak, ha azt hallják, a magyaroknak közük lehet a helikopter, a televízió, a számítógép vagy éppen a zeppelin felfedezéséhez. Még ha magyar földön született is a tudós ember, nem itt élt, nem itt kutatott, nem itt jutott találmánya nyomára, nem itt szabadalmaztatta, nem itt gyártották, nem itt lett közismert, nem itt gazdagodtak meg belőle.
Tudtuk, hogy az automobil felfedezéséhez és továbbfejlesztéséhez nagyban hozzájárultak magyar tudósok és mérnökök, de magát a projektet nem magyar embernek tulajdonítottuk. Pedig…
Az 1928-ban kiadott Pesti Hírlap Nagy Naptára adott hírt arról, hogy Wessely György kocsigyártó mester 1876. szeptember 7-én szabadalmaztatott egy kocsit Colonet néven, amely lovak segítsége nélkül hajtható. Benz autója előtt kilenc esztendővel készen volt a magyar földön kiötlött önjáró kocsi, de vajon hová tűnt azóta? Sajnos Wessely György találmányának sorsáról, de még lényegéről sem tudunk semmit, ugyanis a szabadalmi leírásnak csak a fedőlapja maradt meg, a többi szőrén-szálán eltűnt. Jóllehet a szabadalom nem maradt észrevétlen a kortársak körében, hiszen a Politisches Wolksblatt nevű újság 1877. május 16-i száma beszámolt a készülő és veszélyben lévő szenzációról: „…a hajdani budapesti kocsigyártó mester, Wessely György egy olyan kocsit gyártott, amely egy önmagától dolgozó gépezet segítségével (gőz nélkül!) mozdul előre, és mint mozgató erőt, még a kereket sem veszi igénybe. A bécsi politechnikum háromszoros kipróbálás után, a feltaláló rajzának és a modellnek megbírálása után a találmányt jóváhagyta és a magyar minisztérium is immár patentírozta azt. Azonban a feltaláló, ki fővárosunkban oly virágzó üzletet folytatott, annyira elszegényedett, hogy találmányát értékesítse (…) a pátens már ez év szeptemberben lejár.”
Nyilván a szabadalmat védelmező óvatosságból a korabeli tudósítás sem fedte fel a Colonet titkát. Annyi kiderül, hogy nem gőzmeghajtású autó volt, s nem is a bicikli elvén működött. S az is valószínű, Wesselynek nem volt módja kidolgozni az ötletét. A „pátens” lejárt, s a szabadalom közpréda lett. Szegény Wessely nem volt egy tébolydából szalajtott őrült feltaláló. A Reitter-féle kocsigyárban tanulta a mesterségét, majd a világhírű Kölber testvérek gyárában dolgozott vezetőként. Idővel önállósította magát, s az ő műhelyében tanonckodott a később szintén világhírűvé lett Glattfelder Jakab. (A magyar ipartörténet búvárainak igazán jól csengő nevek.) Az elszánt kísérletezésben tönkrement, s többé nem tudott anyagilag talpra állni.
Nem kizárt, hogy Wessely György találmánya mégis megvalósult, persze nem Colonet néven, nem az ő szellemi termékeként. A nyomtalanul eltűnt szabadalmi leírás amúgy is regényes fantáziálásra teremt alkalmat, halovány vigaszt ígérve a valóság kiábrándító tényei közepette.