Bajuszrajzolás helyett

Ma már azonban mindenki lehet tizenöt percre Andy Warhol. Legalábbis
aki kicsit behatóbban ismeri és tudja használni a Photoshopot, és rendelkezik széles sávú interneteléréssel, amellyel az alapanyagoknak olyan tárháza nyílik meg, amelyről Andy Warhol
nem is álmodhatott.

Patrick Jake O’Rourke amerikai szatíraíró szállóigévé vált megjegyzése szerint „a kábítószerek az amerikai srácok egész generációjának tanították meg a metrikus rendszert”. Jól mondod, P. J., ma már a yardokba és Fahrenheit-fokokba zárt Amerikában sem grainben, hanem grammban porciózzák a szert. (Bár sosem próbáltam ilyesmit vásárolni, az SI-mértékrendszer ilyetén való térhódítása, ha máshonnan nem, az amerikai krimikből kiderül.)
Most, hogy húszéves lett az a számítógépes program, amely néhány év leforgása alatt gyökeresen alakította át azt, miképpen gondolkozunk képekről, fotókról és en bloc vizuális kultúránkról, eltűnődtem azon, milyen parafrázist tudnék gyártani Rourke szavaira. Hogy a Photoshop egy egész (európai) generációnak tanította meg, mi az, hogy hüvelyk, mert a digitális kép részletességét jelző DPI (dots per inch) makacsul ellenáll a millimétereknek és centimétereknek? Nem túl frappáns. Talán közérthetőbb, ha azt írom: egy nemzedék tanulta meg, hogy a nyaralásról készített digitális képekről el lehet tüntetni a belógó villanyvezetéket. Vagy a később nemkívánatossá váló anyóst, exférjet és volt üzlettársat viszonylag kis energiabefektetéssel le lehet vágni, ki lehet radírozni úgy, hogy a pálmafa is ott marad, csak apu hullik ki a digitális emlékezetből – jobb esetben nyomtalanul.
Amikor 1987-ben egy garázsvállalkozásban Thomas Knoll fejleszteni kezdte a Photoshop nevű programot, aligha vetett számot azzal, hogy a szoftver nemcsak a kiadói iparágat forradalmasítja majd, hanem a fotográfiát is. (Természetesen ehhez az igazi lökést a digitális fényképezőgép elterjedése jelenti majd, ám azt, hogy ma már a fényképeken legtöbbünk számára az információt nem az ezüstszemcsék, hanem képpixelek hordozzák, a digitális képfeldolgozást lehetővé tevő szoftverek alapozták meg.) A nagy lehetőséget egyébként a tipográfiai programok királya, az Adobe is csak évekkel később ismerte fel, így született meg a mai Adobe Photoshop első verziója 1990-ben.
Ma már megszámlálhatatlan, mi mindenre használják ezt a képfeldolgozó és -szerkesztő szoftvert. Profi fotósok ugyanarra, mint régebben a fotólabort: valóságos digitális sötétkamra ez, ahol apró módosításokat végezhetnek a képeken (éppúgy, ahogy egykoron a fényképeket például „keményre” vagy „puhára” hívták). A színes magazinok és a reklámok csillogó világában merészebb „javításokat” is végeznek: a sztárokról levarázsolják a pattanásokat, karcsúsítják a lábakat, varázsütésre tűnik el a kilógó háj és minden testi hiba, hogy imigyen emeljék túlvilági magasságba, így tegyék még tökéletesebbé az olykor amúgy sem e világi modelleket. (Az ilyen beavatkozások olykor katasztrófába torkollnak, ilyen eseteket dokumentál például a Photoshop Disasters blog – rendkívül szórakoztató.) De a Photoshop segítség lehet tudományos célra készült (mondjuk egészségügyi) felvételek elemzésénél és még számos olyan területen, amelyikről az ember nem is gondolná, hogy ott az egyre több képmanipulációs lehetőséget kínáló program felhasználható.
A Photoshop mindenekelőtt persze a kamera által megörökített valóság átalakításában vagy megmásításában nyújtott lehetőségei miatt tett szert arra a kultikus státusra, amely miatt ma már a tett igévé lett: „megfotosoppolom”. Azaz valami iszonytató és megengedhetetlen változtatást hajtok végre a képen, amely magát a valóságot igyekszik megmásítani majd.
A példák vég nélkül sorolhatók. Világméretű botrány kerekedett például abból, hogy Adnan Hadzs libanoni fotóriporter, amikor Izrael 2006-ban bombázta Libanont, úgy próbálta drámaibbá tenni felvételeit, hogy képeire több füstöt fotosoppolt. Vagy Brian Walski, a Los Angeles Times fotóriporterének próbálkozásából, aki két iraki háborús felvételét gyúrta egy harmadik fotóvá, mert az egyiken az előtérben lévő amerikai katona, a másikon a gyermekeit óvón tartó iraki férfi pozitúrája ítéltetett általa a kép kompozíciója szempontjából megfelelőbbnek. (Próbálkozásának jutalma: kirúgták.)
Új szintet jelentett az, amit az iráni kormányzat fotosoppolt össze 2008 nyarán. Az iráni Forradalmi Gárda által akkor nyilvánosságra hozott fotón négy rakéta emelkedik diadalmasan a magasba, bizonyítván a legújabb rakétakísérletek sikerét. A fotó a világ vezető lapjainak címoldalán szerepelt, és mindaddig nem is volt vele gond, amíg elő nem került egy kísértetiesen hasonló kép, ahol viszont csak három rakéta tör az ég felé, a negyedik diszkréten a rakétaindító álláson várakozik, merthogy valószínűleg besült. Ami, ugye, alapjaiban változtatja meg a rakétakísérlet sikerességéről alkotott – hm, mit is? Képet?
A brit The Guardian című lap hírblogja a csalást leleplező bejegyzésének – Bush elnök a „gonosz tengelyéről” szóló beszédével humorizálva, mely tengelynek, ugye, Irán oszlopos tagja lenne – a következő címet adta: Irán csatlakozott a Photoshop tengelyéhez? Könnyed humoruknak a szerkesztők csak a blogbejegyzésre érkezett második olvasói kommentár megérkezéséig örülhettek felhőtlenül, amikor is valaki ezt a kérdést tette fel: no és honnan tudhatjuk, hogy a besült rakétaindító állást nem a The Guardian fotosoppolta oda?
Természetesen nagyon sok helyről tudhatjuk, hogy a The Guardian nem fotosoppolt semmit, de a kérdés ettől még jó, mert már-már filozófiai mélységű. Kinél van, ki őrizheti a másolat eredetijét?
Hány és hány ilyen eset! És még azok, amelyeket eddig senki sem leplezett le: vagy mert olyannyira profi volt a fotosoppolás, vagy mert a képözönben fel sem tűnik már egy-egy kakukktojás.
Persze nincs új a nap alatt. Az első fotográfiák megjelenése után pár évvel már a hamisítványok is megjelentek, a fotótörténészek megannyi izgalmas esetet tudnának felidézni a XIX. század második feléből is.
Sztálint egészen biztosan felvillanyozta volna, hogy mire képes, milyen új minőséget hozott az efféle vállalkozásokban a Photoshop. Azon lehetőségek sora, ahogy egy képet úgy lehet kényünk-kedvünk szerint manipulálni, hogy az eredmény a megtévesztésig valóságos, mégis hamis legyen. Ezt karosszékünkben hátradőlve, némi megnyugvással jelenthetjük ki, hiszen Sztálin már történelem. Ám nincs ok az ilyen nyugodtságra, hiszen kérdés, hogy maga a technológia – immár diktatúra nélkül, pusztán a lehetőségek kísértésével – nem löki-e arrafelé a világot, ahol a múlt században dokumentumként elfogadott fotográfia a teljes és totális manipuláció eszközévé válik. Önmagában értékelhetetlen valamivé, olyan másolattá, amelynek nincs is eredetije.
Mindez a modern kori társadalomtudósok kedvelt kutatási területe: azt mondják az ilyen eredeti nélküli másolatra, hogy „simulacrum”, és tanulmányok sorát írják és írták róla. De az talán még nekik is újdonság, hogy ez a technológia, épp a Photoshop és a hozzá hasonló szoftverek révén, mára nem csupán a programot értően és mértékkel használók vagy a manipulátorok kezében eszköz: a Photoshop és a képek forrásául szolgáló internet demokratizálta az illúziókeltés művészetét, mindez össznépi foglalatossággá vált.
Vagy kik is fedezték fel azokat a csalásokat, például az általam említett esetekben, amelyek még komoly tapasztalattal rendelkező szerkesztőknek sem tűntek fel? Bizony az olvasók. Olyanok, akik tisztában vannak a fotosoppolás lehetőségeivel, mert maguk is használnak hasonló szoftvereket. Másolnak, kivágnak, speciális képszűrőket futtatnak a fotókon, rákopíroznak, kipingálnak, továbbgondolnak és átalakítanak. Megannyi ember, akinek szülei még az iskolai tankönyvekben firkáltak bajuszt a képekre, ám az utódok mindezt a tevékenységet mesterfokra fejlesztették a Photoshoppal.
Ki bánthatná őket, amikor az ilyen időtöltést egykor komoly művészeti szakemberek emelték be a kánonba, és azt mondták: pop-art? Akkoriban persze – egy-egy zseniális ötlet eredetiségén kívül – még igényelt némi kézügyességet, hovatovább kézművességet a megvalósítás. A digitális kor előtt nem volt elegendő az isteni szikra, az objektumot gondos tervezés után össze is kellett rakni. Így válhatott a Campbell’s leveskonzerv metamorfózisa művészetté.
A The New York Review of Books egyik tavaly októberi számában jelent meg egy izgalmas cikk, amely azt ecsetelte, hogy egynéhány műgyűjtő, akinek kollekciójában ott lóg Andy Warhol (1928–1987) ma már csillagászati összegeket érő alkotása, perre ment az Andy Warhol Alapítvánnyal. Ez a szervezet hivatott eldönteni ugyanis, hogy mi számít „eredeti” Warhol-alkotásnak és mi nem. E gyűjtőket pedig érzékenyen érintette, hogy a bizottság bizonyos alkotásokról azt állapította meg, hogy nem tekinthetők autentikus Warhol-műveknek, jóllehet Warhol azokat szignójával is sajátjának ismerte el. A probléma abból fakad, hogy a művész felismerte: alkotásának lényege nem maga a megvalósítás, hanem az ötlet. Ahogy a cikk egy, a témában megjelent új könyv gondolatait idézi: „A műalkotás szellemi döntések sorozatává vált, amelynek leglényege a megfelelő képforrás kiválasztása volt: ahogy Warhol pár évvel később megjegyezte, »a képek kiválasztása a legfontosabb, és a képzelőerő gyümölcse«.”
Emiatt pedig igyekezett a fáradságos résztől megszabadulni, mégpedig úgy, hogy a munka dandárját „kiszervezte”. Valóságos Warhol-manufaktúrák jöttek létre, műhelyek, amelyek a mester iránymutatásai alapján ontották az újabb és újabb alkotásokat. Amelyeket később aztán saját szignójával látott el. Nagyon leegyszerűsítve tehát egyáltalán nem mindegy, hogy Andy Warhol ebben az alkotói folyamatban milyen mértékig vett részt – már ami a tiszteletre méltó bizottság kritériumait illeti.
Ma már azonban mindenki lehet tizenöt percre Andy Warhol. Legalábbis aki kicsit behatóbban ismeri és tudja használni a Photoshopot, és rendelkezik széles sávú interneteléréssel, amellyel az alapanyagoknak olyan tárháza nyílik meg, amelyről Andy Warhol nem is álmodhatott. Illetve fejlett művészi érzékkel és eredeti ötletekkel bír, amelyek persze ma is az efféle műalkotások kulcsát jelentik.
Jól illusztrálja ezt Csin Csi-kuan esete, akiről egy kissé szerencsétlen fotó került az internetre, és amely kép világméretű (spontán) mozgalmat indított el a fotosoppolók köreiben. Így lett a hongkongi autószerelőből a populáris kultúrából ismert figurák, filmek és hősök torz másolata. A „kövér ázsiai kölyök”, ahogy felfedezői egyszerűen aposztrofálták, új és újabb képeken jelent meg mint rajzfilmfigura, mint a Gyűrűk ura című film szereplője, mint politikus, mint labdarúgósztár, és a sort vég nélkül folytathatnám. (Szerencsére esetében az sem mondható el, hogy mindez számára rosszul sült el: néhány éve a hirtelen jött népszerűséget kihasználva a fiú ügynököt fogadott, és filmszerepet is kapott.)
Természetesen az ilyen és hasonló kísérletezgetés roppant szórakoztató lehet, ámbátor vannak komoly következményei is. Az egyik, hogy épp azért, amiért ez a buzgólkodás tömegsporttá vált, az újabb nemzedékek „átlagos” vizuális érzéke összehasonlíthatatlanul kifinomultabb az előző emberöltők átlagánál. Minek következtében kritikai érzékük is. Ma már a dizájnhoz és képszerkesztéshez éppúgy mindenki ért, mint a focihoz. Ez magasra teszi a lécet mondjuk a reklámgrafikusoknak, hiszen ma már nemcsak mosóport, de egy politikai pártot is nehéz eladniuk, ha a „termék” vizuális megjelenésén nem látszik valamiféle elvárt profizmus. Jó példa erre a Fidesz némi felzúdulást kiváltott választási plakátja (az, amelyiken csak pozitív töltésű szavak szerepelnek), amelyről a blogoló nemzedék szinte egyöntetűen fogalmazta meg lesújtó véleményét: clip-art. A clip-art pedig nem más, mint egy újabb, a dizájn világából köztudatba szivárgó szimbólum. Eredetileg a kilencvenes évek szövegszerkesztő programjaihoz vagy gyerekcipőben járó grafikus tervezőszoftvereihez mellékelt egyszerű sablonrajzokat, betűformákat jelentette. Ma már inkább megsemmisítő értékítélet. Vízözön előtti, olyan, amelyik méltatlan a Photoshop-generáció elvárásaihoz. Giccs.
De van ennél izgalmasabb következmény is. A mai huszonévesek többségének szemében egyszerűen komolytalanná válnak azok, akik művészet gyanánt a Photoshopban is viszonylag könnyen előállítható installációkkal lepik meg a kiállítótermekben a nagyérdeműt. Ez a hetvenes években biztos izgalmas vállalkozás volt, ma már inkább közröhej tárgya. Legalábbis egyre önkényesebbnek hat az, hogy valaki olyan teljesítményért komoly díjakat zsebel be, amelynél ötletességben és megvalósításban is jobb és eredetibb egynémely konyhai Photoshop-bűvész alkotása.
Mindez pedig végső soron átértékelheti azt is, mit is tekintsünk képzőművészetnek. Hogy ez a művészetfelfogást valamelyest konzervatívabb irányba igazítja-e majd, vagy valami még újabb posztposztmodern következik, azt nehéz lenne megmondani. Mindenesetre beszédes, hogy egyre több, a fényképezést művészi szinten űző fotós (közöttük sok fotóriporter is) ismét a hagyományos film felé fordul. Egyrészről filmre dolgozni némileg más munkastílust igényel: lassabb, és olykor a körülményekhez való nagyobb alkalmazkodást kíván. Talán több alázatot is: hogy nem a körülményeket igazítjuk a képhez, hanem fordítva. Másrészről a vágatlan kép – ahol a filmnegatív perforált széle is része a kompozíciónak, jelezve, hogy ez az „eredeti” – nimbusza érthetően megnőtt.
Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne digitális fényképezőgéppel is éppilyen jó és eredeti képeket létrehozni. Vagy hogy ne lehetne akár a filmre készült anyagon is szükséges utómunkálatokat végezni a Photoshoppal. Sokkal inkább gesztusról van szó. Olyan mozzanatról, amely egyszerre szól a közönségnek, és egyszerre nyugtatja meg magát a fotóst.
Jean Baudrillard francia gondolkodó megérzett valamit ebből a nyugtalanságból, amikor egyik eszszéjében a képrombolók félelmeiről ír. „…metafizikai kétségbeesésük abból a gondolatból fakad, hogy a képek egyáltalán semmit sem rejtenek el, és hogy valójában nem is képek, amelyeket az eredeti modell [létezése] azzá tehetne, hanem valójában tökéletes simulacrák.”
A képépítőket (fotósokat) persze kevésbé Isten léte vagy nem léte aggasztja, mint inkább az tölti el rettegéssel, ha a kép mögül eltűnik a valóság (az, amit a képrombolók olykor csak illúziónak tartanak). Hiszen abban bízva tevékenykednek, hogy a fotográfia az első és legautentikusabb másolat, amelynek eredetije létezik.