Fehér kesztyűs londiner nyitja a taxi ajtaját, a recepciós hölgy pedig nem azt kérdezi köszönés után, hogy hívnak és mit akarok, hanem arról érdeklődik, jól utaztam-e, és kávét vagy jeges narancslevet kérek a nagy melegben. Január végén járunk, harminchat fok van. Két napig a világ legfelkapottabb strandján, a Copacabanán leszek egy régi vágású, elegáns luxushotelban.
Miközben a kávét szürcsölgetem – itt kaptam a legjobb feketét egész Brazíliában –, elkérik a hitelkártyámat. Kisvártatva pityeg a telefonom, a bank küldött értesítést arról, hogy kétszáznyolcvannégyezer forintot zároltak a számlámon. Szíven üt az összeg, ám a hölgy széles mosollyal megmagyarázza, hogy azért ennyi, mert náluk a vendégek átlagosan napi ötszáz dollár, vagyis csaknem kilencvenezer forint értékben vesznek igénybe különféle szolgáltatásokat a szállásdíjon túl. Ha ennél kevesebbet fogyasztok, természetesen távozáskor feloldják az összeget. A legolcsóbb szoba ára különben (jelentős, ötven százalék fölötti kedvezménnyel) háromszáz dollár egy éjszakára. Február közepétől, a karnevál idején ennek akár a négyszeresére is emelkedhet, ráadásul csak úgy lehet szobát foglalni, ha a rendezvény teljes hosszára, öt napra kifizetjük.
A hotel különben olyan, mint amit elvár az ember egy kifinomult eleganciájú luxusszállodától. Érezni, hogy majd kilencven éve azon gondolkoznak, miként tehető kényelmesebbé. A felvonóban nemes fából készült intarziák és aranyozott gombok. Előtte, a hamutartó homokjába bonyolult mintát rajzoltak, ezért ha dohányzó lennék, félnék elnyomni benne a csikket. A hatalmas szoba íróasztalán a gyümölcstál mellett névre szóló üdvözlőlevél és sajtómappa vár. A fürdőszobában kád és zuhanyozó a két mosdó mellett, a strandpapucsokat pedig női és férfi méretben is előkészítették. Amikor bekapcsolom a laptopot, és a netkapcsolat miatt feltárcsázom a megadott belső telefonszámot, a hölgy nevemen szólít, és a kérdést meg sem várva megadja a jelszót.
Nem akarok a szobában rostokolni, azonnal lemegyek a medencéhez. Alig ötven méter ugyan az óceánpart, de az első napon nem akarom közszemlére tenni hófehér bőrömet, maradok a medenceparti előbarnulásnál. A szomszédos nyugágyakon decens, középkorú francia pár, mellettük pezsgősvödör. Most értem meg a recepciós elővigyázatosságát: fél óra alatt két 1998-as évjáratú G. H. Mumm & Cie Champagne René Lalou pezsgőt fogyasztanak el, darabját háromszázvalahány dollárért.
Barnulás közben az 1923-ban megnyitott szálloda sajtómappáját lapozgatom, amelyből kiderül, hogy megszállt már a világ elitje a város egyik szimbólumának számító épületben. Királyok, államfők és miniszterelnökök mellett Diana hercegnőtől Mick Jaggeren át Catherine Zeta-Jonesig járt itt mindenki, aki számít a sztárvilágban. A szálloda színpadán, az aranyszobában fellépett például Marlene Dietrich, Ella Fitzgerald és Ray Charles; Ginger Rogers és Fred Astaire itt ellejtett táncát pedig azóta is a filmtörténet egyik legszebb táncos jelenetének tartják annak ellenére, hogy a Flying down to Rio című fekete-fehér alkotást 1933-ban forgatták.
A reggelinél olyan a társaság, hogy inkognitóban utazgató milliomosnak érzem magamat. Nem akarok sokat enni, ezért a gyümölcsök felé kacsingatok, de a mennyei tormahabos füstölt lazacnak nem tudok ellenállni. A másik tányérra mangó, szeder, eper és guava kerül (kell-e mondanom, hogy friss mindegyik?). Amikor a cseresznyéhez érek, nem tudom megállni mosoly nélkül: Torgyán doktor felejthetetlen alakítása óta, ha téli időszakban meglátom ezt a csemegét, azonnal eszembe jut a „chilei cseresznye” szókapcsolat.
Reggeli után irány a part. A szálloda vendégeinek nem kell kapkodniuk a lábukat: a vízhez vezető utat jó három méter szélességben ravasz szerkezettel permetezik, így állandóan hűvös marad a homok. A parton napernyőt, nyugágyat, törülközőt és hideg innivalót ad a londiner, és arra is van gondja, hogy fellocsolja körülöttünk a homokot.
Ha már itt vagyok, a várost is meg akarom nézni, amely egészen 1960-ig, Brazíliaváros megépítéséig az ország fővárosa volt. Hatmillióan laknak itt, és a település nagyságát jól jelzi, hogy itt található a világ legnagyobb, lakott területen belül lévő erdője, a harminckét négyzet-kilométeres Tijuca. A helyi turisztikai irodák Egy nap Rióban címmel kínálnak városnéző programcsomagot tizenhétezer forintért. Nem olcsó, de befizetek, és ez később okos döntésnek bizonyul, hiszen csak a különféle belépők ára belekerült volna legalább tízezer forintba. Ráadásul a kilencórás nézelődés mellett fantasztikus ebédet is kaptunk egy churrascariában (tipikus helyi vendéglőben), ahol hatalmas nyársakra tűzött grillezett húsokkal szaladgálnak a pincérek, és mindenki annyit ehet, amennyit akar.
Rio különben tele van fantasztikus látnivalókkal. A sportrajongóknak ott a Maracana, a világ legnagyobb futballstadionja, a tánc szerelmesei megnézhetik a Sambadromot, ahol február közepén a híres riói karnevál szereplői táncolnak, és akkor még nem is beszéltünk a két lélegzetelállító látnivalóról, a Corcovado tetején álló hatalmas Krisztus-szoborról és a Cukorsüveg-hegyről. Előbbinél kicsit meglep, hogy lifttel és mozgólépcsővel lehet feljutni a szobor közvetlen közelébe, de a fenti látvány valóban lenyűgöző. A Cukorsüveg-hegyre két libegő visz fel, és hirtelen nem is tudom eldönteni, melyik helyről fantasztikusabb a kilátás a város világhírű strandjaira.
Ha már a strandoknál tartunk, érdemes megállni, és hosszan nézni a Copacabanán, Ipanemán vagy a Leblonon lábteniszező és strandfocizó gyerekeket, cariocákat (a Rióban született embereket hívják „cariocasnak”, a szó eredeti indián jelentése: fehér ember háza). Olyan fantasztikus tehetséggel, briliáns labdakezeléssel játszanak, hogy mindjárt megértjük, miért van tele a világ összes sztárcsapata brazil játékossal. A sport különben fontos szerepet játszik az itt élők életében, így aztán nem véletlen, hogy hazájuk rendezheti a 2016-os nyári olimpiát.
Külön bekezdést érdemel az emberek kedvessége – bár sokan és sokszor figyelmeztettek, hogy különösen figyeljek a fényképezőgépemre és egyéb értékeimre, egyetlen pillanatig sem éreztem veszélyben őket, sőt kizárólag mosolygós, életörömtől duzzadó emberekkel találkoztam. Igaz, nem is volt kedvem mással foglalkozni – a csodálatos szálloda a nyugalom szigeteként távol tartotta a külvilág összes gondját-baját, még a televíziót sem kapcsoltam be napokig.
Utolsó nap a strandon: a Copacabana elmesélhetetlenül szép, az idő kellemes, a tenger vize tökéletes. Érthető, ha elönt a sárga irigység, amikor a parton szembejön velem egy helyi lány, pólóján a következő felirattal: „Én ott lakom, ahova te nyaralni jársz!”
origo.hu
Ilyen Magyar Péter békepolitikája: mocskos szidalmakat kap a kormánypártok egyik női politikusa
