Egy gyöngyszem Koppenhágából

Hogy Händel egyik vígoperája a Partenope címet viseli, csak a beavatottak tudják. Különben is: néha az az érzésünk, ha a szólamokat történetesen szeriőz stílben éneklik, akkor a néző korrekt opera seriát hall – Händel sem akkor, sem később nem alkalmazott eszköztárában direkt humorpatronokat. Koppenhága 2008 októberében a Partenope leporolásával süvegelte előre a Händel-évet.
Egyébként a dán királyi operaház már akkor nagyot villantott, amikor volt bátorsága az ékszerdoboz-épület szűkös színpadnyílásába egy Ring-ciklust elhelyezni, s aztán megörökíteni is. Most ugyanúgy saját erejükben bíznak, és van is mindenük: üde historikus együttes (Lars Ulrik Mortensen csembaló mellől dirigál), hét kamerával, steadicammel élvezetes HD-re dolgozó stáb (nem várnak az operavideó-piacot reputációjával letaroló Brian Large-ra), profi énekesek. Igaz, egy kissé favágó basszus is akad (Palle Knudsen).
Tuva Semmingsen pedig áldozatává lesz a barokk nemi káosz vígoperai gegjének: nem elég, hogy nadrágszerepet kap (férfiként próbálja a Partenopénak szépet tevő kedvest, Arsacét leleplezni, visszaszerezni), a szoprán pofijára irtóztató, rőt bajuszt masztixoznak. Cseppet sem érdemel kevesebb figyelmet a címszereplő Inger Dam-Jensen, mint korosztályából mondjuk Renée Fleming. Színesen, tűéles kolorálásoktól nem zavartatva ravaszkodja a bajkeverő királynőt, aki megtendereztette házassági projektjét. Nemzetközi sztárból egy van Koppenhága színpadán: a falzettisták ma koronázatlan királya, Andreas Scholl. Férfialtja a fiziológiai korlátok közt erőteljes, még nem keményült ki érzékeny pianója sem. És nem feminin jelenség, ami ritka, ám annál kívánatosabb feltétele volna férfiszerepek kasztrált szólamának korhű éneklésekor. Ilyesmi hanggal és alkattal érdemes kontratenorkodni, de csak ilyennel – ha már Farinelliék éneklését úgysem érhetjük fel, legalább kevésbé maradjunk alul.
Francisco Negrin maias olvasatába tetovált izomkar és patrícius, hanyag szmoking ugyanúgy elfér: újabb próbálkozás egy jelenbe barokk cselekményt oltani óhajtó és még üzenni is direktben kívánó rendezőtől. Az előadás csúcsa mégsem valamely átlényegített poén, hanem Arsace-Scholl harmadik felvonásbéli lirissimo áriája. Hiába, e zene bármennyire is szeretne „buffa” lenni, kesernyés éneklecke inkább, ahol a mesterségbeli tudás és a primer hangművészi hajlam a nyerő. Az erkölcsi tanítás pedig úgy fityeg a barokk finálén, ahogy csak egy efféle szervetlen malaszt képes: maradj párod mellett, illetve azt válaszd, aki marad. A Nápolyt alapító Partenope történetének figyelmes, társulati színre vitele viszont szó szerint ritka, s szerencse.
(Händel: Partenope. Decca 2 DVD, 2009.)